Kedves Ünneplő Közönség!
Hölgyeim és Uraim!

Március 15-e van, az 1848. március 15-i polgári forradalom, és az 1948-49-es honvédő szabadságharc emléknapja, nemzeti ünnep.

Mint minden évben, ma is eljöttünk, hogy lerójuk tiszteletünket a forradalom legendás alakjai és a szabadságharc hősei előtt; hogy köszönetet mondjunk nekik; és hogy magasztaljuk őket bátorságukért, önfeláldozásukért, a közösségnek tett szolgálataikért, hazaszeretetükért.

Az ünnepek azonban nemcsak arra valók, hogy fejet hajítsunk a múlt hősei előtt, hanem arra is, hogy a múltat összehasonlítsuk a jellennel, s ezek alapján tanulságokat, következtetéseket vonjunk le a saját életünkre vonatkozóan, és célokat, feladatokat határozunk meg a magunk számára. A példaképeket ugyanis nemcsak dicsőíteni kell, hanem erőnk, lehetőségeink és képességink szerint követni is.

A mai ünnepi beszédemben ezért én is egy ilyen összehasonlító elemzést szeretnék végezni. Szeretném részletesen és alaposan megvizsgálni azt, hogy mit jelentett a hazaszeretet az 1848. március 15-i forradalom vezére, Petőfi Sándor számára életének különböző korszakaiban, a hétköznapokban és a kiélezett, történelmi pillanatokban. Ezután pedig következtetéseket szeretnék levonni a hazaszeretettel kapcsolatban Petőfi életpéldájából a mi mai életünkre, a mi hétköznapjainkra és a mi különleges élethelyzeteinkre vonatkozóan.
                                                                       *
Petőfi életrajzát vizsgálva az első dolog, ami feltűnik az embernek az, hogy ő kora ifjúságától kezdve minden élethelyzetben, még e legkiszolgáltatottabb helyzetben is határozottan kiállt a meggyőződéséért – a családban, az iskolában és a munkahelyein egyaránt. Ez sokszor konfliktusokkal, összeütközésekkel járt – például édesapjával, egyik-másik tanárával, szállásadójával, munkáltatójával. Ezekben a konfliktusokban sebeket is szerzett, de ugyanakkor ezek a viták, harcok jók voltak arra, hogy megedződjön, s később újságíróként, népi költőként, majd a forradalom és a szabadságharc idején is vállalni tudja az igazságért és az igazságosságért folytatott küzdelmet.

Egy másik feltűnő dolog Petőfi életében, hogy fiatal korától kezdve szorgalmasan és sokat tanult. Iskolás éveiben nemcsak az iskolai kötelező anyagot tanulta meg, hanem azon felül is, önállóan is képezte magát. Ifjú felnőttként alaposan tanulmányozta Magyarország és Európa történelmét, elemezte országunk sikereinek és bukásainak okát, és igyekezett saját véleményt alkotni arról, hogy hogyan lehetne szerencsésebbé, boldogabbá tenni a nemzetünket. Ennek a kitartó tanulásnak, kutatásnak, elemzésnek az eredménye volt, hogy Petőfi már huszonkét-huszonhárom éves korában a legtöbb kortársánál világosabban látta a hazai és a nemzetközi politikai folyamatok irányát, a zajló események okait és várható következményeit, s ennek a világos látásnak köszönhetően tudott jelentősen hozzájárulni az események jobb irányba tereléséhez, a pozitív irányú fejlődéshez.

Egy harmadik dolog, amit megfigyelhetünk, az, hogy Petőfi mindig közösségekben létezett. Mindig voltak barátai, akikkel közösen küzdött bizonyos célokért. Így élt már tizenöt éves korában, amikor Selmecbányán líceumi diáként tagja lett a Nemes Magyar Társaság nevű felnőtt önképzőkörnek. Így élt később vándorszínész korában is, majd Pápán, ahol gimnáziumi tanulmányait folytatta, és  Pesten is, író, költő és lapszerkesztő korában. Folyamatosan részt vett mind az irodalmi, mind a politikai közéletben.  Eljárt a Pilvax-kávéházba, megalapította a Tízek Társasága elnevezésű, fiatal írókból álló csoportot, ott volt az Ellenzéki Párt előzetes pártalapító gyűlésén, majd négy hónappal később, 1847. (!) március 15-én a párt hivatalos alakuló ülésén is. Ezen kapcsolatokon keresztül, ezen közösségekben elsőkézből származó, közvetlen tapasztalatokat szerzett a nemzet valódi állapotáról, a pillanatnyi irodalmi, politikai és közéleti helyzetről.

Egy további fontos dolog, amit megfigyelhetünk Petőfi életében, az az, hogy sohasem akart önző módon, mások gondjaira való tekintet nélkül boldogulni. Miközben a saját boldogulását kereste, mindig tekintettel volt a többiek boldogságára is. Magánélete legboldogabb napjaiban, 1847 októberében, a mézeshetek idején ő maga így ír erről az Elértem, amit ember elérhet c. versében:

„Mi volna könnyebb, mint lemondanom
Mostan terólad, honfi-aggodalom,
Terólad kínos hazaszeretet,
Ki mindörökké téped a szívet,
S magamnak szedni, mit az óra ád,
Istenre bízván más búját, baját…
De el nem hagylak, hazám, tégedet,
Múltat, jövendőt, mindent eltemet
Boldogságomnak tenger-özöne,
Csak szent oltárodat nem önti le.”

Jó fél évvel korábban, 1847. január 1-jén, a 24. születésnapján pedig ezt írta a Szabadság, szerelem! c. versében:

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom  
Szerelmemet.

S amit Petőfi ezekben a versekben írt, amit egész addigi életében a hétköznapokban mindig is gyakorolt, azt tette a kiélezett történelmi pillanatokban is. 1848 márciusában a feszült politikai helyzetben kezdeményezően lépett fel, a politikai küzdelem élére állt. Vállalta a kockázatot, hogy esetleg letartóztatják, megverik, bebörtönzik. A győztes forradalom után, az eredmények megvédése és továbbfejlesztése érdekében továbbra is folytatta a politikai szereplést, és jelöltként indult az első népképviseleti országgyűlési választásokon.

És itt most érdemes egy kis kitérőt tenni. Mert ami ezután következett, az mutatja, hogy a legönzetlenebb és legáldozatosabb hazaszeretet sem feltétlenül hoz elismerést és dicsőséget. Petőfit, akit márciusban még az egész ország ünnepelt, három hónappal később, júniusban ellenfelei a választási kampányban hazaárulónak és orosz kémnek titulálták, halálosan megfenyegették, a választási gyűlésektől távol tartották, elkergették, a választók egy részét borral és pálinkával leitatták, megvesztegették, más részét pedig megakadályozták a szavazásban. Aki nem hiszi, olvassa el Petőfi erről szóló saját beszámolóját a korabeli újságokban, vagy Petőfi összes prózai műveinek kiadásában.

Petőfi így végül elbukott a képviselőválasztáson. Lett volna oka arra, hogy megsértődjön, félreálljon, visszavonuljon a közélettől, és helyette saját családjával, terhes feleségével, egyéni boldogulásával foglalkozzon. De Petőfi lelkiismerete, felelősségérzete, hazaszeretete ezt nem engedte meg.

Amikor nyár végén, ősz elején nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország katonai támadásra számíthat, és a magyar kormány rohamtempóban szervezni kezdte a magyar honvédsereget, Petőfi is nemzetőrnek jelentkezett. 1848. október 20-a táján bevonult, és november 16-ig Debrecenben az újonc katonák betanításával foglalkozott. Amikor december 15-én megszületett elsőszülött fia, Zoltán, néhány hét szabadságot vett ki, majd január közepén egyhónapos fiát és feleségét elvitte Nagyszalontára barátjához, Arany Jánoshoz, ő maga pedig visszament a hadseregbe. Pár hónappal később részt vett a szászsebesi előnyomulásban, amiért Bem április 10-én érdemjellel tüntette ki; úgyszintén részt vett a bánsági hadműveletben is, amiért Bem május 3-án Temesvár alatt őrnaggyá nevezte ki. Július 31-én pedig részt vett a Segesvári ütközetben, ahol a tudomány mai állása szerint életét vesztette. Másképp fogalmazva: életét áldozta a hazáért.

Kedves Ünneplők!

Nem lehetünk mindnyájan Petőfik. Meghaladná az erőnket. De úgy gondolom, hogy ha hazaszerető embernek akarjuk tartani magunkat, akkor sok dologban hasonlítanunk kell Petőfihez.

Nekünk is vállalnunk kell minden helyzetben az igazság és az igazságosság melletti kiállást. Magánéletünkben, közösségeinkben, ahová tartozunk, városunk dolgaiban, országunk dolgaiban egyaránt. Ha jó hazafiak akarunk lenni, nem lapíthatunk, nem lehetünk kétkulacsosak.

Ha jó hazafiak akarunk lenni, akkor az egyéni, személyes boldogulásunk keresése mellett nekünk is folyamatosan gondban kell lennünk a többiekért, a hazáért. Minket is el kell, hogy töltsön a honfi-aggodalom, és nekünk is viselni kell a hazaszeretet kínjait. Nekünk is saját, jól megalapozott véleményt kell alkotnunk arról, hogy mi helyes, mi nem, mi szolgálja a közösség boldogulását és mi nem, s ha úgy látjuk, hogy rossz felé mennek a dolgok, nekünk is fel kell emelnünk hangunkat.  

Ha jó hazafiak akarunk lenni, akkor a magunk módján nekünk is részt kell vennünk a politikai életben. Legalább azzal, hogy élünk a választójogunkkal. Azzal a választójoggal, amelyért elődeink – a reformkor politikusai és a forradalom hősei is – oly sokat küzdöttek, harcoltak. A választás ugyanis az a pillanat, amikor minden hazaszerető embernek lehetősége van a személyes, közvetlen cselekvésre, amikor személyesen, közvetlenül befolyásolni tudja a dolgok alakulását.

A felelős választáshoz persze tisztán látás és bátorság is kell. Így volt ez mindig, és így van ez ma is. Mert a politikai küzdelemben – ugyanúgy mint az élet minden területén – mindig keveredik a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, az önzetlenség és az önzés – amint azt Petőfi példáján már az első népképviseleti országgyűlési kampányban láthattuk. A hazaszeretet minden időben megkívánja, hogy a bonyolult, nehezen átlátható és veszélyes helyezetekben is józanul, megfontoltan, felelősséggel és bátran cselekedjünk. Ez a józanság, felelősség és bátorság ma, 2018-ban véleményem szerint azt jelenti, hogy egyszerre kell szilárdan ragaszkodnunk két fő értékcsoporthoz: egyrészt keresztény kultúránkhoz, nemzeti identitásunkhoz és szuverenitásunkhoz, másrészt a csorbítatlan jogállamisághoz, a valóságos demokráciához, a tiszta közélethez, a tiszta közbeszédhez és a saját állampolgári méltóságunkhoz.

Ha úgy érezzük, hogy ez túl nehéz, szinte lehetetlen, akkor gondoljunk arra, hogy a XIX. században élt elődeink sem voltak könnyebb helyzetben. A helyzet akkor is bonyolult volt, sokszor fenyegető, olykor tragikus. Mégis voltak sokan, akik a bonyolult, veszélyes, sőt tragikus helyzetekben is példát mutattak józanságból és bölcsességből, ugyanakkor bátorságból, meg nem alkuvásból és önfeláldozásból is. Ők a példaképeink. Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Kossuth, Deák, Batthyány, Petőfi, Jókai, Vasvári, Görgey, Damjanich, Dembinszky, Klapka és sokan mások. Az aradi vértanúk, és minden elesett honvéd.

Kedves Ünneplők!

Remélhetőleg tőlünk az élet, a haza nem kíván akkora áldozatot, mint amekkorát ők vállaltak. De amit kíván, tegyük meg! Lelkiismeretünk szerint, józanul, okosan és bátran, de mások véleményét és jogait mindig tiszteletben tartva. Választások idején és a hétköznapokban egyaránt.

Köszönöm, hogy meghallgattak!