Három év szünet után ismét van káplánja Vörösvárnak. Papokból nemcsak a környéken, hanem az egész Egyházban hiány van, de különösen igaz ez a Székesfehérvári Egyházmegyére. Éppen ezért nagy szó, hogy Balla Sándor plébános mellé idén nyáron a megyéspüspök, Spányi Antal frissen szentelt segítőt helyezett.

– Engem június 24-én szentelt fel áldozópappá a püspök atya Székesfehérváron. Idén az egész egyházmegyében csak két szentelés volt: Szilágyi Szabolcs Rómába ment továbbtanulni, én voltam az egyetlen új káplán, akit lehetett helyezni. Első állomáshelyemnek Vörösvárt jelölte meg püspök atya. Örömmel jöttem ide. Korábban egyáltalán nem ismertem a települést, de jól érzem itt magam – ezt mindenkinek el is mondom. Örülök, hogy itt vagyok.

– Hogyan lett pap? Meséljen kicsit az életéről!

– Székesfehérváron születtem, középiskolába a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam, majd villamosmérnöki diplomát szereztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán. A szakmámban helyezkedtem el. Először 16-17 éves koromban merült fel bennem, hogy Isten engem is hív, és valami nagy-nagy ajándékot készít nekem. Végül 30 éves voltam, amikor papnak jelentkeztem.

– Mi változott meg közben?

– Az évek során fel-felmerült bennem, hogy nem itt van a helyem, hogy a Jóisten mást szánt nekem. De az elköteleződés nehéz döntés – ahogy például egy házasság esetében is –, nem egyszerű kimondani azt, hogy igen, erre szánom az életem. De aztán rájöttem, hogy nincs értelme tovább halasztgatni.

Nincsen tipikus módja annak, hogy hogyan lesz valakiből pap. Sokat számít az ismerős papok példája, de Isten mindenkit személyesen szólít meg. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a papság nekem való, és örömet okozna. Akkor jelentkeztem a fehérvári püspökségen. A központi szemináriumban eltöltött öt év után tavaly diakónusként szolgáltam a székesfehérvári Prohászka plébánián.

– Milyen a híre az egyházmegyében Vörösvárnak?

– Jó… Összetartó, lelkes közösségnek ismerik az ittenieket. Vasárnapról vasárnapra megtelik a templom, hétköznap is szép számmal vannak – egy papnak ez igazi öröm, nagy kegyelem.

– Mik a feladatai káplánként?

– Elsősorban Sándor atya segítése. De sokrétű a feladatom. A legnagyobb örömet – frissen szenteltként – a misézés jelenti. Az eukarisztikus áldozat bemutatása a papi élet csúcspontja. De szívesen gyóntatok, látogatok betegeket. Hittan órákat is tartok, és persze vannak keresztelők, esküvők, temetések. De nyitott vagyok. Ha van bármilyen feladat, azt megpróbálom teljesíteni.

– Mit gondol, mennyi ideje van itt, Vörösváron?

– Ezt nem tudom. Addig maradok, amíg a püspök atya máshová nem helyez.

– És mire számít hosszú távon? Egyre kevesebb a pap, több a világi kisegítő. Hogyan alakulhat át a papi élet a jövőben?

– Ezen nem szoktam rágódni. A papi jelmondatom: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.” Ez már korábban is nagyon sokat jelentett nekem: amikor Isten kezébe akartam helyezni az életem, akkor mindig jó dolgok történtek velem. Nem nekem kell tervezgetnem, hanem megtalálnak a feladatok, Isten pedig majd erőt is ad hozzájuk.

– Látom, nagy bizalommal van a Gondviselés iránt. Mindig ilyen optimista és kiegyensúlyozott?

– Igen, mondhatjuk. Nehezen lehet kihozni a sodromból, nem vagyok egy idegeskedő típus…

„Vörösváron a Nagytemplomban 5000 kereszteltet tartanak számon, a bányatelepi plébánián még 2200-at. Vasárnaponként a 6 szentmisén áltagosan ezer hívő vesz részt” – mondja Balla Sándor plébános. „A Prohászka imaszövetségben rendszeresen imádkozunk papi hivatásokért, és reménykedünk a hivatások számának növekedésében, de tény, hogy jelenleg kevés a pap. A kényszer gyakran olyan helyzetbe hozza a plébánosokat, hogy sok papi tevékenységet a lelkipásztori kisegítőkre kell bízni. A papság idős életkorát szemlélve sajnos ennél még sokkal rosszabb állapotokra is fel kell készülnünk. De jelenleg örüljünk, hogy kaptunk segítséget, és továbbra is legyünk buzgók az imádságban.”

Sólyom Ágnes

(Forrás: Vörösvári Újság)