Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

A Betelepülési emlékmű avató ünnepségén (2015.08.15.)

2015-08-17

Tisztelt Ünneplő Közönség!
Kedves Vendégeink!
Hölgyeim és Uraim!

2015. augusztus 15-e van, Szűz Mária mennybe vételének ünnepe, népies nevén Nagyboldogasszony ünnepe, templomunk búcsúnapja. Azt hiszem, ennél tökéletesebb időpontot keresve sem találhattunk volna a mai ünnepség számára, amelyen bő másfél éves előkészítés után, ünnepélyes keretek között felavathatjuk a mögöttem álló Betelepülési emlékművet, és a befogadására kialakított díszteret, amelynek mostantól – amint azt az új utcanévtáblák is mutatják – Betelepülés tere a neve.

A bevezető ünnepi műsor: a Nosztalgia Dalkör éneke, Fogarasy Attila tanár úr verse, a Sörös Évi által előadott Vörösvár-történet és a Német Nemzetiségi Táncegyüttes előadása – úgy gondolom – érzelmileg, hangulatilag és gondolatilag is nagyszerűen előkészítette mindazt, amit a mai különleges – talán történelminek is mondható – ünnepen mondani szeretnék.

Hogy mondanivalómnak valamilyen követhető vezérfonalat adjak, a néhai Marlok István plébános úr szónoki technikáját veszem ma elő. Ő ugyanis prédikációi közben gyakran tett fel kérdéseket, amiket aztán saját maga meg is válaszolt. – Így teszek ma én is.

De ha már szóba hoztam Marlok plébános urat, hadd emlékeztessek előbb arra, hogy plébános úr évtizedeken át milyen kitartóan kutatta a németországi és az itthoni levéltárakban valamint a betelepültek németországi szülőfalvainak plébániáin a vörösváriak eredetét. Amit ma tudunk a betelepülésről, a vörösváriak eredetéről, azt döntő mértékben tőle tudjuk és neki köszönhetjük.

Az első kérdés tehát, amit szeretnék föltenni s rögtön meg is válaszolni, az az, hogy miért állítottuk ezt a szobrot?

A választ talán sokan ismerik, de azért talán nem árt itt és most megismételni. A Betelepülési emlékmű létrehozásának gondolata még tavaly, 2014 januárjában merült föl, amikor elkezdtük tervezni a 2014. évi Vörösvári Napokat. A tervezgetés közben lokálpatrióta vörösvári fiatalok hívták fel a figyelmemet arra, hogy 2014 egy jubileumi év, mert ebben az évben 325 éve lesz annak, hogy az első német telepesek Vörösvár községbe megérkeztek, s hogy ezt az évfordulót méltó módon meg kellene ünnepelni. Ők vetették fel azt is, hogy a 325. évforduló alkalmából jó lenne a betelepülésnek, az első betelepülőknek egy köztéri szobor felállításával emléket állítani.

A szoborállítás gondolatát először túl merésznek találtam, de aztán minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább éreztem, hogy ez egy nagyon jó ötlet, amivel foglalkozni kell. Eszembe jutott, hogy milyen kevés Vörösváron a köztéri szobor. Hogy a mi 14.300 fős lélekszámú, 325 éves múlttal rendelkező városunkban összesen alig féltucatnyi köztéri szobor áll: Nepomuki Szent János szobra a Szent János téren, az Ülő nő szobra a volt Ásványház előtt, az 1928-as Bányászsztrájk-emlékmű a Bányász emlékparkban, Boldog Gizella szobra a nagytemplom mellett, a fából készült, négy éve felállított Petőfi-szobor a Görgey játszótér mellett, és a kőből készült, két évvel ezelőtt felállított Petőfi-szobor a Petőfi Sándor utcában. Nagyon is hiánypótló lenne tehát egy igazi, értékes művészi alkotás elhelyezése a város központjában.

Eszembe jutott ugyanakkor az is, hogy egy ilyen szobor nagyon sok pénzbe kerül, s ha elkészíttetjük, az emberek százféle dolgot fognak mondani, hogy mire kellett volna költeni inkább a pénzt, szoborállítás helyett. De aztán a bibliai mondásra gondoltam: „Nemcsak kenyérrel él az ember..." Vagyis: az embernek nemcsak testi, hanem lelki szükségletei is vannak. Igaz ez ez az egyes emberre, és igaz a közösségre is. Egy város lakóinak az utak, járdák, csatornák, terek, parkok, játszóterek és sportpályák mellett, amelyek a mindennapi fizikai igényeiket elégítik ki, szükségük van többek között szobrokra is, amelyek szépséget, örömet, megnyugvást, lelki megerősítést hoznak az életükbe.

Eszembe jutott az is, hogy az embernek – egyénileg és közösségileg egyaránt – szüksége van a múltról szóló tudásra is. Szüksége van arra, hogy tudja: honnan és kiktől származik, milyen úton jártak és milyen sorsot éltek meg az elődei, kiknek a nyomába áll be, milyen örökséggel rendelkezik. Mert ezek ismeretében tudja helyesen felmérni, hogy az élet milyen lehetőségeket kínál számára, és milyen helytállást követel meg tőle.

Mindezeket megfontolva rövid idő alatt meggyőződésem lett, hogy a Betelepülési emlékmű elkészítése és felállítása egész Vörösvár számára ezeket a nagyon fontos lelki és szellemi értékeket nyújthatja: szépségélményt, lelki táplálékot és történelmi tudást, az idősebbeknek vigasztalást, a fiataloknak tanulságot.

Szerencsés körülmény volt, hogy éppen akkor, amikor a szoborállítás gondolata fölmerült, akkor vált érezhetővé az önkormányzat költségvetési helyzetében az a javulás, amelyért előtte éveken át keményen dolgoztunk, s amelynek köszönhetően egyáltalán gondolni lehetett egy ilyen beruházás megvalósítására.

A második kérdés, amire válaszolni szeretnék, az, hogy miért ezen a helyen állítottuk fel a Betelepülési emlékművet.

Bevallom: először egyáltalán nem erre a helyre gondoltunk. Amikor kiírtuk a pályázatot a szobor elkészítésére, a pályázati felhívásban két lehetséges helyszínt jelöltünk meg az emlékmű elhelyezésére: a Fő teret és a Templom teret.

A pályázók mindkét helyszínre meg is alkották a látványterveket, de az amúgy szép szobrok látványa valahogy egyik helyen sem volt meggyőző. Az elemzések során aztán egyértelművé vált, hogy ez azért van, mert a Fő tér már így is nagyon zsúfolt, a szobroknak nem biztosít elegendő helyet; a Templom tér pedig jelenlegi állapotában a szobrok számára túl nagy és széteső, a szobrok a tágas zöldterületet nem töltenék be.

Aztán a pályázati eljárás legvége felé, 2014 őszén egy vasárnapi mise után karon fogott id. Manhertz Mátyás úr – aki civilben kőszobrász, és a szoborpályázatokat bonyolító kibővített Előkészítő és Bíráló Bizottságnak is tagja volt –, ide vezetett erre a helyre, és azt mondta, hogy ide kellene a szobrot állítani. Javaslatát azzal indokolta, hogy ez a terület az első vörösvári utca, az egykori Sváb utca (Schwabengasse) mentén helyezkedik el, közel az iskolához és a templomhoz, tehát olyan helyen, ahol hétköznap és ünnepnap gyermekek és felnőttek százai járnak. – Rögtön éreztem, hogy ez egy tényleg nagyon jó ötlet, de kicsit bosszantott, hogy Matyi bácsi miért nem mondta ezt hamarabb. Akkor ugyanis már éppen túl voltunk a hátam mögött álló kisiskola (egykori óvoda) kerítésének felújításán és az új járda megépítésén; a szobor esetleges itteni elhelyezése pedig rögtön fölvetette a frissen elkészült munkák átalakításának szükségességét.

Az ötletet aggodalmaim ellenére továbbítottam a főépítésznek, valamint a Templom tér fejlesztésére vonatkozó koncepcióterv készítőinek. Nekik is rögtön megtetszett a javaslat, sőt a tervezők az Interneten megtaláltak egy régi, kb. 100 éves vörösvári képeslapot, ami azt mutatta, hogy itt, az óvoda sarkánál valaha már létezett az a kis tér, amit a szobrok számára Matyi bácsi javasolt kialakítani a balra kanyarodó útsáv megszüntetésével ill. az óvoda kerítésének hátrább helyezésével. A képeslap alapján egyértelmű volt, hogy nem kellene mást csinálni, csak visszaállítani a 100 évvel ezelőtt már létezett terecskét, s máris meglenne az ideális hely a Betelepülési emlékműnek.

A tervezők fotómontázst készítettek, amelyen képileg ide helyezték a szoborpályázaton legtöbb szavazatot kapott két alkotás makettjét. A fotómontázst látva minden döntéshozó számára azonnal eldőlt, hogy Szinvai Pál szobrászművész úr alkotását kell kihirdetni a szoborpályázat nyertesének, és hogy a szobrokat ezen a helyen kell felállítani.

Ez utóbbi döntés azonban azt is jelentette, hogy az emlékmű elkészítésén kívül még további jelentős összegeket kell költeni a helyszín kialakítására is. De a képviselő-testületben akkor már szinte mindenki lelkesen támogatta a gondolatot, s tavaly decemberben a testület úgy döntött, hogy „az első német telepesek Vörösvár községbe való megérkezésének, azaz településünk megalapításának 325. évfordulója alkalmából felállítani kívánt köztéri „Betelepülési emlékmű" megtervezésére és elkészítésére vonatkozó nyilvános pályázati felhívásra beérkezett, és a 2014. júliusi rostán túljutott 5 pályamű közül a Szinvai Pál által készített, „Az első családok megérkezésének megjelenítése" c. pályaművet választja ki nyertesnek" ...és „az emlékművet az Iskola utca és a Templom tér sarkán, a volt Templom téri óvodánál lévő útkereszteződésben kialakítandó kis téren kívánja felállítani".

Néhány hónappal később, május 28-án a képviselő-testület ezt még kiegészítette egy másik határozattal, miszerint a Képviselő-testület „a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda által készített kiviteli tervnek megfelelően ... a Templom tér nyugati sarka, az Iskola utca 17. sz. előtti terület és a Pilisvörösvár 2. hrsz-ú ingatlan sarkának felhasználásával kialakított térnek a „Betelepülés tere" (németül: „Ansiedlungspaltz") nevet adja."

Azt hiszem, ma, amikor a szobrokat leleplezzük, mindenki meg fog győződni arról, hogy ezek jó döntések volt: a szobrok nagyon szépek, itt állnak azon a helyen, amely ténylegesen az első települések megérkezésének helyszíne lehetett – és nagyon ide illenek...

Nem tudjuk, hogy akkor, az első családok megérkezésekor volt-e itt valami. A magam részéről azt feltételezem, hogy valószínűleg lehetett itt egy-két ház vagy valamilyen épületmaradvány, mert nem lehetett véletlen, hogy az első betelepülők Vörösvárra érve éppen itt, a mai Templom tér és Iskola utca környékén álltak meg, majd később itt építették meg a templomot és a plébániát, s itt alakult ki az első utca. Alátámasztja ezt a feltételezést, hogy a ma ismert legrégebbi, Vörösvárt is ábrázoló, 1783-ban készült térképen a Bécsi út (azaz a mai Fő utca) még nem a mai helyén vezetett, hanem itt haladt el, ahol most állunk, majd a Templom téren keresztül, körülbelül az Angeli köz nyomvonalán ért ki a mai Fő utcára. Valószínű tehát, hogy erre vezetett a Bécs és Buda közötti út már a betelepülők megérkezésekor is. Ez a hely tehát, ahol most állunk, nem szimbolikus helye a betelepülésnek, hanem a legvalóságosabb, eredeti helyszíne.

A harmadik kérdés, amire válaszolni szeretnék az, hogy kiknek köszönhetjük, hogy ez az álom, ez az emlékmű megvalósult.

Mindenekelőtt a képviselő-társaimnak, akik támogatták a szoborállítási javaslatot, és megszavazták hozzá a szükséges fedezetet. Külön köszönet jár azoknak a képviselőknek, akik azokban a nehéz pillanatokban is támogatták a tervet, amikor meg kellett változtatni az eredeti elképzeléseket, és vállalni kellett a frissen elkészült kerítés és járda átalakítását, valamint a dísztér kialakításával járó többletköltségeket. Köszönhető az emlékmű azoknak a pilisvörösvári kőszobrászoknak, akik vállalták az előkészítő bizottságban való részvételt, s tanácsaikkal, véleményükkel, szakértelmükkel segítettek a sokszor nehéz döntések meghozatalában. Köszönhető a Polgármesteri Hivatal dolgozóinak, akik bonyolították a pályázatokat, közbeszerzéseket, kivitelezéseket, pénzügyi tranzakciókat. Köszönhető a tervezőknek, akik először megálmodták, majd részletesen megtervezték ezt a gyönyörű kis díszteret. Köszönhető a tér kivitelezőjének, aki a teret a terveknek megfelelően, igényesen, magas színvonalon megépítette. Köszönhető a szobrászművésznek, aki megálmodta és meg is mintázta ezt a gyönyörű szoborcsoportot, amit Önök most még nem látnak, de néhány pillant múlva látni fognak. És köszönhető a bronzöntőnek, aki az agyagból majd gipszből megmintázott szobrok alapján a bronzszobrokat elkészítette és felállította. Köszönhető végül mindazoknak a vörösvári polgároknak, akik a tervet erkölcsileg támogatták, akik az adománygyűjtő felhívásunkra pozitívan reagáltak, és lehetőségeik szerint anyagilag is hozzájárultak a szükséges fedezet előteremtéséhez.

Az utolsó kérdés, amiről beszélni szeretnék az, hogy mit fejez ki az elkészült szobor.

A kérdésre először magának a szobrásznak, Szinvai Pál művész úrnak a szavaival szereznék válaszolni, aki pályázatában ezeket írta: „Az emlékmű témája az első családok megérkezésének megjelenítése. A jelenet egy családot formáz, akik életük új helyszínére érnek. A szoborcsoport három elemből áll: két különálló figura bronzból, és egy páros figuracsoport bronzból. A két különálló figura egyike: férfi, korabeli ruhába öltözött, lépő, bottal a kezében, hátán úti-batyuval. A másik: kisfiú, áll, éppen megtorpan, csodálkozva néz. A figuracsoport: nő és kislány kettős alakja; bőszoknyás nőalak, aki éppen a hozzá beszélő kislányára figyel, kezében úti holmi. A kislány a nőalaknak magyaráz, kezével mutogat."

A szoborcsoport tehát egy betelepülő családot ábrázol, akik éppen megérkeznek életük új helyszínére. Arcukon kíváncsiság látszik, érdeklődés, optimizmus, s talán itt-ott egy kis aggodalom is. A kompozíció egésze véleményem szerint tökéletesen kifejezi azt, amit a pályázati kiírásban követelményként megfogalmaztunk: „méltó emléket állít a XVII. századvégi német betelepülőknek, akik a települést alapították." A díszburkolatban elhelyezett bronztábla az emlékműállítás célját így fogalmazza meg: „Az első német telepesek megérkezésének emlékére – Zum Andenken an die Ankunft der ersten deutschen Ansiedler." És rajta van két évszám: 1689 (a betelepülés évszáma) és 2015 (a szoborállítás évszáma).

De ezen elsődleges jelentésén, a betelepülés eseményének megjelenítésén túl, véleményem szerint – átvitt értelemben ­– a szobor mást is ábrázol: minket, mai vörösváriakat, akik az első betelepülőknek örökösei vagyunk – akár vérségi leszármazás alapján, akár csak pilisvörösvári lakosként. Emlékeztet arra, hogy mi ma azon a földön élünk, amelynek megművelését az egykori betelepülők kezdték el, vérrel-verejtékkel, s amely földet ők és utódaik virágoztattak fel és hagytak ránk. Emlékeztet továbbá arra a hitre és azokra az életelvekre is, ami őket vezette, és minden nehézségek közepette meg is tartotta. És emlékeztet arra az eszményre is, ami felé ők törekedtek: a tisztességes, becsületes, szorgalmas életre itt, a Pilisi hegyek között, a családunk, a nagyobb közösség és a nemzet javára.

Egy még mélyebb, harmadik szinten pedig kifejezi ez az emlékmű az általános emberi lét lényegét: azt, hogy mi emberek, itt a földön valamiképpen mindnyájan ugyanolyan telepesek, betelepülők – bibliai szóval: jövevények – vagyunk, mint ők voltak. Amikor eszmélni kezdünk, ugyanazzal a kíváncsisággal, nyitottsággal és önbizalommal nézünk körbe az életben, ahogyan ennek a szoborcsaládnak a tagjai. Közben bennünk is támadnak aggodalmak, ahogy az ő arcukon is megjelenik itt-ott egy-egy halvány árnyék. És mi is csak összefogva, kitartva, egymást segítve boldogulhatunk és érhetünk célt, mint ők.

*

...A műalkotás további elemzését Önökre bízva, most, a szobrok leleplezése előtti ünnepélyes pillanatokban azt kívánom, hogy legyen ez az új tér és ez a szoborcsoport egy új erőforrás városunk minden polgára számára, mely reményt és optimizmust sugároz mindenki felé. Legyen egy biztos viszonyítási pont, egy szellemi értelemben vett 0 kilométerkő, amelyhez mérve mindig pontosan meghatározhatjuk a világban elfoglalt pillanatnyi helyzetünket, s amelynek segítségével mindig eldönthetjük, hogy milyen úton kell tovább haladnunk ahhoz, hogy célba érjünk. – Úgy, mint az első betelepülő családok itt, ezen a helyen, 1689. július 4-én.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

2015. augusztus 15.