Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

A 64. Magyar Bányásznapon (2014. szept. 5.)

2014-09-06


Tisztelt Elnök Úr!
Kedves Elnök Asszony!
Kedves Pilisvövörösvári, Pilisi-medencei és Dorogi-medencei Bányászok!
Kedves Bányatelepiek!
Kedves Ünneplők!


Szeretettel köszöntöm Önöket a 64. Magyar Bányásznap alkalmából rendezett városi ünnepségünkön, amelyet most 5 alkalommal ünnepelünk itt, a 2010-ben kialakított Bányász emlékparkban.

Örülök, hogy ilyen szép számban eljöttek! Figyelemre méltó, hogy 2014-ben is, a 64. bányásznapon is ilyen sokan eljöttünk, hogy megüljük ezt az ünnepet, pedig már amikor a Bányásznapot 1951-ben bevezették Vörösváron jó 10 éve nem volt bánya. (Igaz, Szentivánon még sokáig volt.)

Hogy van miért és van kivel ünnepelni, azt mutatja, hogy az idén is kb. 100 volt vörösvári ill. szentiváni bányásznak küldtünk ki meghívót.

Pedig az ünnep még az első bányásznap óta eltelt 64 évnél is régebbi! Korábban is volt ugyanis a bányászoknak közös ünnepe, de az félig-meddig egyházi, vallási ünnep volt, s december 4-én, Szent Borbála napján tartották. Így aztán Pilisszentivánon már nem 64 éves, hanem másfél évszázados ünnep ez, hiszen 1860-ban (154 évvel ezelőtt) alapították az első bányászati vállalkozást Szentiváni Kőszénbánya néven (ők mélyítették a Regina-aknát, ami három évig működött), s 1898-ban (116 évvel ezelőtt) kezdték el mélyíteni Pilisszentivánon az Erzsébet-aknát.

De Vörösváron is kb. 110 éve ünnepelték már a bányásznapot, hiszen 1903-ban (111 évvel ezelőtt) mélyítették Pilisvörösváron a Lipót-aknát (ez az akna „37 évet élt"), ekkor kezdődött nálunk a bányászélet.

A bányásznap egy olyan napja az évnek, amikor ezekre az emberekre emlékezünk, s egybegyűjtjük ennek a közösségnek a még élő tagjait, ill. az elhunytak rokonait, leszármazottjait: 74 évvel a vörösvári (1940. december 1.) bánya bezárása után, 45 évvel a pilisszentiváni bánya bezárása után (1969. április 1-jén) 20 évvel a lencsehegyi bánya bezárása után (2004) itt vagyunk, és ünnepelünk. Ápoljuk a bányászélet emlékét, őrizzük a bányászhagyományokat.

Nemcsak emlékezünk, hanem amit lehet, fejlesztünk is: Hat évvel ezelőtt, 2008 novemberében közösen nagyszabású ünnepséget szerveztünk a pilisvörösvári bányászsztrájk 80. évfordulója alkalmából, és létrehoztuk a Napos Oldal Szociális Központban a Bányász emlékszobát. Négy évvel ezelőtt, 2010-ben (4 évvel ezelőtt) a Fő utca felújítás idején, azzal párhuzamosan került sor a Bányász emlékpark kialakítására, és az 1928-as bányászsztrájk emlékére állított emlékmű áthelyezésére. Három évvel ezelőtt, 2011-ben a Bányász emlékparkot tovább fejlesztettük: mintegy 1,3 millió forintos önkormányzati beruházás révén az elmúlt hetekben kialakítottuk a parkba bevezető járdát, a Viacolor burkolatú díszteret, benne a bányászok szenvedéseire utaló kereszttel, közepén a bányászkalapáccsal; az 1928-as emlékmű mellett elhelyeztük a két zászlótartót; önkéntes felajánlások révén elkészítettük a bányászcsille-emlékművet; és hogy az egész park otthonosabb legyen, kihelyeztünk két padot, parkosítottuk a teret, s 8 tuját ültettünk az emlékmű mögé.

A hagyományokat azonban szerencsére nemcsak mi ápoljuk, hanem sokan mások is. Például a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány, Wagner Ferenc elnök úr vezetésével. Az alapítvány segítségével sok környékbeli településen állítottak bányász emlékművet. Az emlékművek felállításának és felújításának anyagi támogatása mellett az alapítvány jelentős könyvkiadói tevékenységet is végez. Gondozásukban a közelmúltban jelent meg egy nagyon gazdag tartalmú könyv a bányászok életéről és sorsáról az Alapítvány kiadásában. A szerzője Ladányi András, a Bányamunkás c. lap főszerkesztője. A könyv címe: Rokkantprés.

A mai ünnepen ebből a könyvből szeretnék idézni Önöknek két részletet egy interjúból, amely egy volt komlói bányásszal, Magyar Zsolttal készült. Ő 22 évesen, a tatabányai bányaipari technikum elvégzése után, a Mecseki Szénbányákhoz került aknásznak, s a riportban nagyon érzékletesen eleveníti fel a bányában töltött első napjait, valamint a bányában töltött utolsó napját.

Az első részlet tehát a pályaválasztásról, s a bányában töltött első napokról szól.

„... elhatároztam, hogy elmegyek dolgozni. Mivel még fiatal voltam, sehova sem vettek fel. Végül a Városgazdálkodási Vállalatnál felvettek a kertészetbe, gyomlálni a közterületeken. Örültem, hogy munkát találtam. Tanulni akartam – csak estin. Orvosi vizsgálatra küldtek. Ott szóba elegyedtem egy sráccal, pedig nagyon zárkózott voltam. Azt mondta, hogy megy vájáriskolásnak – ez már októberben volt –, és azért van orvosi vizsgálaton. Azt is elmondta, hogy mennyi ösztöndíjat fog kapni. Ez az ösztöndíj jóval több volt, mint amit nekem a városgazdálkodásra ígértek.

- Ez csábító lehetett számodra.

- Megcsináltattam a tüdőszűrést, elmentem a vájáriskola igazgatójához, és megkérdeztem, hogy felvesznek-e még engem. Kérték a bizonyítványomat. Kitűnő tanuló voltam az általános iskolában. Azt mondta Iván László igazgató: „Ilyen még nem volt a vájáriskola történetében, hogy valaki kitűnő bizonyítvánnyal vájáriskolába jöjjön." Másnap már beülhettem az iskolapadba. Volt három gyönyörű évem a vájáriskolában, ahol nagyon jól éreztem magam.

...Nagyon vártam, hogy leszállhassunk a bányába. Már korábban is foglalkoztatott a bánya, mert erről a bátyám sokat mesélt. Először a külszínen faragásokat tanultunk, és csak három hónap után szálltunk le. Azt mesélték, hogy a bányászok a szénportól koromfeketék. Attól féltem, nem fogom azt bírni, hogy fekete legyek és poros. Az első leszállás a tanbányában az Anna-aknában volt. Nekem nagyon tetszett. Éreztem, hogy én ezt fogom bírni.

- Erős fizikumú voltál?

- Gyenge voltam, mint az ujjam. Elsőben alig bírtam el a szívlapátot. Jó tanuló voltam, viszont a gyakorlatban szenvedtem, vért izzadtam. Harmadikra már megerősödtem. Amikor kikerültünk üzemi vájárokhoz, teljesítménybérben dolgoztunk. Harmadikban már tudtam annyit keresni, ami lényegesen a magyar átlagkeresetek fölött volt. De ezért keményen kellett dolgozni. Fafejtésünk volt, negyvenfokos dőlésben. Hetesi Árpi – aki 140 kilós izom-erőből állt – volt az oktató vájárom, ő kérdezte: „Jössz velem?" Megyek – válaszoltam. „Vért fogsz izzadni, de ha kikerülsz innen az üzembe, akkor megállód a helyed" – jelentette ki. Az első nap az Árpi úgy meghajtott, hogy négykézláb mentem fel a fejtésbe. Harmadév végére már erősen bírtam a bányamunkát. Nagyon megszerettem a bányát.

- Mit szerettél a bányában?

- Az ottani légkört, a hangulatot, és olyan egészségesen szerettem elfáradni."

És most ugorjunk 28 évet, és következzen az utolsó műszakról szóló beszámoló.

„- Mikor volt az utolsó műszakod?

- Ha jól emlékszem, akkor 2000 januárjában. Aknász pályafutásom egyik legszívfacsaróbb emléke a mecseki szénbányászat utolsó széntermelő műszakjához fűződik. Nekem jutott a feladat, hogy a műszak eleji elosztást végezzem, hogy az utolsó fejtés utolsó óráira megszervezzem a termelést, hogy az ott dolgozó bányásztársaim kiadják az utolsó csille szenet. A máskor hangos teremben csend honolt, lehorgasztott fejek mindenfelé, itt-ott könnyes szemek. Ez maradt meg bennem abból a pillanatból, amikor a tekintetem körbehordoztam, mielőtt elkezdtem volna az elosztást...

... Nem maradtam ott a bezárás végéig – pedig felajánlották, hogy maradjak az akna betömedékeléséig –, mert akkor már menni akartam. Szóltam a körletvezetőnek. Fölmondtak. Megkaptam a végkielégítést, és rendesen leszámoltam. Befejeztem a mélyművelésű bányászatot. Amikor kiléptem a portán, kezemben egy táskával, benne néhány emlékkel – szarvasagancsból készült rézhegyű szurkáló; lakatok; kulcscsomó; le- és kiszálló márkák; na meg a metánmérő tok, melyet az óta is szögre akasztva tartok. – Akkor azzal biztattam magam: elég fiatal vagyok ahhoz, hogy még egyszer visszahívjanak! Lehet, hogy engem már nem, de tudom, hogy eljő az idő, amikor csatasorba állhatnak ifjaink a föld mélyében, hogy büszke szívvel, odaadásukkal, erejükkel és bátorságukkal biztos megélhetést nyújtsanak családjaiknak, jólétet teremtsenek maguk körül!

A mi feladatunk az marad, hogy addig is hirdessük múltunkat, tartsuk életben szakmánk hírnevét, s hitessük el követőinkkel: Komló jelenlegi sorsa csak egy állapot! Egykor a szén, a munka és a jólét városa volt, s a talpunk alatt szunnyadó szénvagyonnak hála, közeleg az idő, amikor újra az lesz!"

*

Hogy a bányák újranyitása nemcsak naiv álom, azt a Napi Gazdaság c. lapnak egy 2014. január 22-i cikke is bizonyítja, mely a következőkről tudósít:

„A kormány támogatja a széntermelés bővítését, a magyarországi szénbányászat újraindítását, megvizsgálja a mélyművelésű szénbányák megnyitásának lehetőségeit − jelentette be Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter még december elején a Bányászati Szövetség ünnepségén.

Azóta, illetve a kormányzati döntéssel párhuzamosan az ország több pontján megtették az első lépéseket a termelés újraindításának előkészítésére.

Komlón a város kezdeményezésére 18 baranyai és régióbeli vállalkozás, öt önkormányzat, valamint a Pécs-Baranya Kereskedelmi és Iparkamara részvételével bányászati klasztert alakítottak, amelynek alapvető célja a mecseki szénbányászat újraindításának, a közös technológiai fejlesztések és piaci aktivitás erősítése. Komló város menedzseli a vájárszakképzés újraindítását, a felsőfokú szakemberek utánpótlását is, a helyi szénbányászat újjáélesztése hozzájárulhat Baranya megye gazdasági mélyrepülésének megállításához − írják a klaszter alapítói közleményükben.

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a Borsod megyei önkormányzat és szakmai szervezetek közben aláírták a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei szénbányászati klaszter alapító oklevelét is, de Dorogon is készen állnak a bányanyitásra.

Utóbbi helyszínen, a Dorogi medencében 2004-ben zárták be az utolsó mélyművelésű szénbányát. A Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület dorogi csoportja pedig most megvizsgálta a bányanyitás lehetőségét, elemzésük szerint 140 millió tonna kitermelésre alkalmas szénvagyon rejtőzik Annavölgy-Tokod térségében. A tények ismeretében kis beruházással, alacsony költséggel működtethető, úgynevezett "bicskabányát" alakítanának ki a szén kitermelésére, ezzel kapcsolatos javaslatukat elküldték a Miniszterelnökségnek is. A dorogi szakemberek felajánlották egy térségi energetikai klaszter, tudásközpont létrehozását is, a meglévő oktatási intézményekre építve vállalkoznak vájárképzésre.

Tatabányán ugyan a szénművelés befejezését követően betömedékelték a bányákat és újranyitásuk gazdaságtalan lenne, de a közeli Mány, Nagyegyháza és Zsámbék térségében jelentős szénmezőket rejt a föld mélye."

Addig is, míg az Annavölgy-Tokodi „bicskabánya" megnyílik, s újra lesznek bányászok Vörösváron és Szentivánon, mi emléket állítunk a korábbi idők hős bányászainak, akik életüket áldozták a bányában családjuk fenntartásáért, a mindennapi kenyér megkereséséért. Szeretnénk elkészíteni ugyanis itt az emlékparkban az emlékműegyüttes hiányzó harmadik részét, a Bányász mártírok emlékművét, amelyre a bányaszerencsétlenségben elhunyt pilisvörösvári bányászok nevét szeretnénk felvésni, s így állítani méltó emléket a környék egykor legnagyobb bányájának, ill. annak a kb. 7000 embernek, aki fennállása során ebben a bányában dolgozott. Remélem, hogy a szakszervezet támogatásával jövőre ez az emlékmű is elkészülhet. Kérem ehhez mindnyájuk segítségét támogatását.

Ezen reményteljes várakozások – a bányák újranyitása és a bányászmártírok emlékművének felállítása – jegyében fejezem be mai beszédemet, és kívánok mindannyiuknak: Jó szerencsét!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Pilisvörösvár, Bányász emlékpark, 2014. szeptember 5.