Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Ünnepi beszéd az 1956. évi forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján

2006-10-23

Hölgyeim és Uraim!
Kedves pilisvörösvári Polgárok!
Tisztelt ünneplő Közönség!

Sokféle ünnep létezik: jó és rossz dolgokat, örömteli és fájdalmas eseményeket egyaránt meg szoktunk „ünnepelni" az események évfordulóján. Ünnep az államalapítás napja, de ünnep az aradi vértanúk napja is; ünnep a feltámadás napja, de ünnep nagypéntek is. Megemlékezünk szeretteink születésnapjáról, de ugyanúgy halálának évfordulójáról is.

A mai ünnep egyszerre hordozza magában az ünnep kétféle hangulatát. Ünnepeljük az 1956. évi forradalom és szabadságharc felemelő pillanatait és a 40 éves szovjet típusú egypárti diktatúra alóli felszabadulást, mely a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásával történt meg hivatalosan. Ünnepeljük a függetlenségért, a demokráciáért és a szabadságért vívott harcok hőseit, és egyúttal emlékezünk a diktatúra, a zsarnokság, az igazságtalanság és a hazugság fájdalmas időszakára.

Lelkünkben egyszerre van jelen az örömteli büszkeség és a fájdalmas szomorúság. Hiszen tudjuk, hogy a forradalom 1956-ban elbukott, és céljai 1989-ben, sőt 2006-ban sem valósultak meg teljesen. Ezért ma, az 50. évfordulón nemcsak 56-ról kell beszélni, hanem az azt követő 33 éves Kádár-korszakról, az1989-90-es rendszerváltozásról, és az azóta eltelt 17 évről is. Szükséges felidézni ennek az 50 évnek kiemelkedő történelmi pillanatait, és számba venni a belőlük leszűrhető tanulságokat. Annál is inkább, mert hazánkban ezekben a percekben is olyan események zajlanak, amelyeknek az 50 évvel ezelőttiekhez való sokféle hasonlóságát lehetetlen észre nem venni.

Kezdjük 1956-tal! Mi is történt 1956 októberében?

1956. őszére Magyarországon a társadalom minden rétegében nagy feszültségek halmozódtak fel. Az emberek gyűlölték a szovjet mintára megszervezett szocialista diktatúrát, de sokáig nem mertek a hatalommal szembeszállni. Félelmüket elsőként a fiatalok győzték le. 1956. október 23-án az egyetemisták tüntetést rendeztek, amelyen követelték Hegedűs András miniszterelnök leváltását, Nagy Imrének miniszterelnökké való kinevezését, továbbá többpárti választásokat és a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Az egyetemistákhoz sokan csatlakoztak. A tüntetők a Parlamenthez érve már több százezren lehettek.

Közben nagy tömeg gyűlt össze a Rádió épületénél is. Követelték, hogy a Rádió olvassa be az ifjúság pontokba foglalt követeléseit. A tömeg megpróbált behatolni a Rádió épületébe, de az Államvédelmi Hatóság emberei könnygázgránátokat hajítottak közéjük. A Rádió védői és a tüntetők között fegyveres harc robbant ki.

Este ½ 10-kor a Hősök tere mellett, a Dózsa György úton, a Sztálin-szobornál körülbelül 50 000 ember gyűlt össze, s egy darus kocsi segítségével ledöntötték a kommunista diktatúra 15 méter magas jelképét.

Hajnalra a Rádió a felkelők kezére került, de közben szovjet páncélosok vonultak be Budapestre, s reggel lőni kezdték a fővárost. A felkelők egyszerű puskákkal vették fel a harcot az oroszok nehéztüzérségével szemben. Sokan meghaltak.

A kormány statáriumot hirdetett: aki délután 2 óráig leteszi a fegyvert, kegyelmet kap; akinél este 6 óra után is fegyvert találnak vagy ellenáll, azt helyben agyonlövik.

A felkelők általános sztrájkot hirdettek. A tömegtüntetések száma szaporodott, sőt a vidéki városokra is kiterjedt, s a fegyveres felkelőkhöz katonai egységek is csatlakoztak. A pártállam fegyveres erői, az ÁVH-alakulatok brutálisan igyekeztek vérbe fojtani a forradalmat. Október 25-én a Parlament előtt, miközben a tömeg a Himnuszt énekelte, a fegyvertelen tömegbe lőttek. A mészárlás több mint fél órán át tartott. Több mint 200-an haltak meg.

Október 26-án Mosonmagyaróvárott ugyanúgy a tüntetők közé lőttek, mint a Kossuth téren. A sortűznek körülbelül 100 halálos áldozata volt. Miskolcon, Ózdon és több vidéki városban további sortüzekre került sor.

Budapesten a felkelők hősies ellenállásának hatására a szovjet csapatok kivonultak a fővárosból. Nagy Imre elrendelte a fegyverszünetet, bejelentette a szovjet csapatok kivonulását és Varsói Szerződésből való kilépést. Kádár János eltűnt a fővárosból, úgy látszott, hogy győzött a forradalom. Az egész világon ünnepelték Magyarországot.

November 1-jétől azonban minden megváltozott... Szovjet csapatok vették körül a magyar repülőtereket. November 3-án a magyar kormánydelegáció tagjait Tökölön tőrbe csalták és letartóztatták. November 4-én, vasárnap, a hajnali órákban általános támadás indult meg a magyar főváros és más vidéki városok ellen. A szovjetek 2000 tankkal támadtak Magyarországra. (Hitler annak idején 2000 tankkal egész Európát uralma alá hajtotta.) Rövid idő alatt elfoglalták a Parlamentet, s letartóztatták a törvényes magyar kormány ott tartózkodó tagjait. A nap végére körülzárták a laktanyákat, elfoglalták a magyar repülőtereket, lezárták az osztrák-magyar határ felé vezető utakat. A kilátástalan katonai helyzetben Nagy Imre és hívei a jugoszláv követségen kértek menedéket, Mindszenty József bíboros pedig az amerikai követségre menekült.

A megtorlástól tartó tömegek az ország minden részéből menekülni kezdtek az ország nyugati határai felé. Az első napon közel 7000-en emigráltak, majd minden éjjel körülbelül 1000-1500 ember lépte át a határt. Összesen mintegy 190 000 ember menekült el. 2300 mérnök, 730 orvos, 300 képző- és iparművész, 260 színművész, 180 zenész, 100 ének- és táncművész, 200 író és újságíró, 261 egyetemi oktató és kutató, valamint 3200 egyetemi és főiskolai hallgató. A disszidálók 2/3 része férfi volt, 1/3 része nő. 50%-uk 25 éven aluli.

November 7-én Kádár János vezetésével új kormány alakult, de a nép továbbra is Nagy Imrét tekintette miniszterelnöknek. A munkások nem vették fel a munkát, az üzemek nem termeltek. Kádár János ezért az erőszak eszközéhez nyúlt. Tömeges letartóztatások kezdődtek, de a letartóztatások ellen újabb tüntetések szerveződtek. November 22-én Nagy Imrét és társait a hazatérés ígéretével kicsalták a jugoszláv követségről, és elrabolták. Ugyanezen a napon – tiltakozásuk ellenére – Romániába szállították őket. November 23-án még volt egy néma tüntetés a fővárosban október 23-a emlékére, december 4-én pedig egy nőtüntetés a foglyok szabadon bocsátásáért. December 8-án Salgótarjánban a karhatalom a tüntetők közé lőtt. Közel 100-an haltak meg. Ez volt a forradalom leverésének utolsó aktusa. Karácsonyra a forradalom lényegében már csak emlék volt.

KÁDÁR JÁNOS, MÜNICH FERENC, APRÓ ANTAL, MAROSÁN GYÖRGY, Biszku Bélá, Fok Jenő, Nyers Rezső, Gáspár Sándor

Aztán következett a megtorlás. 1957 januárjában összegyűjtötték a volt ÁVH-sokat és pártembereket, s a mintegy 10-12 ezer főből karhatalmi erőt képeztek, az úgynevezett „pufajkásokat". „A népi demokratikus államrend elleni cselekmények" tárgyalására rögtönítélő bíráskodást vezettek be. 22 000 embert ítéltek börtönre, 13 000 főt pedig internáló táborokba vittek. Közel 500 embert végeztek ki. (Körülbelül négyszer annyi embert, mint Haynau az 1848-49-es szabadságharc után.) A kivégzettek közül 280 fő politikai elítélt volt, tehát valójában semmilyen bűncselekményt nem követett el. A holttesteket jeltelen sírokba földelték el.

A törvényes magyar miniszterelnököt és társait hosszú előkészítés után 1958-ban állították bíróság elé, és június 16-án kivégezték.

Az ország népe eltérően reagált Kádár János politikájára. Sokan hirdették, hogy „Márciusban újra kezdjük!", mások inkább beléptek a pártba. 1957 márciusában már 300 000 tagja volt az MSZMP-nek, május 1-jén pedig 400 ezer ember vonult a Hősök terére meghallgatni Marosán György és Kádár János beszédét.

1959 márciusában megkezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása. A parasztságot termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Kádár az életszínvonal emelésével igyekezett elterelni az emberek figyelmét a politizálásról – egy újabb 1956 elkerülése érdekében. A társadalom többsége megtanulta az alkalmazkodás életformáját, legfeljebb szűk körben „szidta", gúnyolta a rendszert.

Voltak kivételek. A mi utcánkban például Peller Pista, a sánta suszter esténként, hazafelé jövet a kocsmából, sétabotját az égnek emelve kiabálta évtizedeken át: „Piszkos kommunisták!" – Nem azokra az egyszerű emberekre gondolt, akik őszintén hittek egy igazságos, közösségi társadalom felépítésében. Hanem azokra, akik visszaéltek a kommunizmus és szocializmus eszméivel. Akik diktatórikus módszerekkel hatalomra törtek, törvénytelen módszerekkel egyéni vagyont és kiváltságokat szereztek, és az így megszerzett hatalmukat és javaikat törvénytelen és tisztességtelen eszközökkel őrizték.

A megszilárdult Kádár-féle szocialista diktatúra eltartott bő 30 évig.

Volt, aki szenvedett tőle, volt, aki nem. Volt, aki harcolt ellene, volt, aki nem. Voltak bebörtönzöttek, internáltak, állást nem kapók, felsőoktatásból kizártak, világnézetük miatt üldözöttek, útlevelüktől megfosztottak. Voltak megfélemlítettek és voltak megfélemlítők. Voltak titkos ügynökök és besúgók: utcán, munkahelyen, templomban, iskolában, laktanyákban, mindenütt. Voltak kulákok és kulákszármazásúak. Voltak az osztályidegenek, a rendszer ellenségei, a dolgozó nép ellenségei. Voltak párton kívüliek, akik viselték ennek hátrányait, és volt 800 000 párttag, akik élvezték annak előnyeit. És voltak párttitkárok. Munkahelyiek és függetlenítettek. Ők voltak környezetük urai.

Voltak kisdobosok, úttörők, KISZ-tagok, és voltak diákok, akik kívül maradtak ezeken a szervezeteken. Voltak megalkuvók és voltak példaképek. Volt Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Sütő András, Mindszenty József és Márton Áron. Volt sok becsületes ember, aki vállalta a hátrányokat a munkahelyén, a karrierjében, vagyoni helyzetében.

Voltak az „elmaradott világnézetűek". Volt bizottság előtti hittanbeíratás és ünnepélyes úttörőavatás. Volt, aki félelmében abbahagyta a templomba járást, volt, aki nem hagyta magát kitiltani a templomból. Voltak, akik a rendszert önként, lelkesen dicsőítették, és voltak, akik csak kényszeredetten. Voltak állandó, kötelező jelszavak.

„Éljen Lenin! Éljen Marx és Engels! Éljen a párt! Éljen a szovjet és a magyar nép megbonthatatlan testvéri szövetsége! Előre a lenini úton!"

A forradalom „ellenforradalom" volt. A kapitalizmus „rothadó" volt, de „a magyar dolgozók győzelmesen haladtak előre a fejlett szocializmus építésének diadalmas útján". Voltak állami ünnepek: május 1-je („a Munka ünnepe"), április 4-e (a „Felszabadulás ünnepe") és november 7-e („A nagy októberi szocialista forradalom ünnepe"). Volt augusztus 20-a is, de nem volt Szent István király, csak „I. István" és „új kenyér". Nem volt október 6. – az aradi vértanúkat nem volt illő emlegetni. Volt Március 15. – rendőri verésekkel a Petőfi szobornál; a „Forradalmi ifjúsági napok" keretébe ágyazva, összemosva a Tanácsköztársaság és a „Felszabadulás" ünnepével. Volt vörös zászló, vörös csillag és Lenin szobor – minden mennyiségben. Volt magyar címer – korona nélkül – és volt nemzeti zászló is, de azt nem volt tanácsos sokat lobogtatni.

Voltak a „baráti országok" és az „ellenséges nyugat". Volt KGST és Varsói Szerződés. Volt „baráti segítségnyújtás" Csehszlovákiának 1968-ban. Volt új gazdasági mechanizmus, aztán gmk-k. Lett gulyás a kommunizmus mellé. Végül mi lettünk „a legvidámabb barakk".

Csakhogy az 1970-es évek közepétől a gyenge minőségű szocialista termékeink egyre nehezebben voltak eladhatók a világpiacon. Eladhatóságuk érdekében Kádárék hiteleket vettek fel, s így Magyarország eladósodott. Milliók kerültek a szegénységi küszöb közelébe, de erről nem volt szabad beszélni. Nem hozták nyilvánosságra, hogy gazdasági csőd van.

Az országban az elégedetlenség egyre nyíltabban fogalmazódott meg. A reformkommunisták egy ideig elhitették a társadalommal, hogy a szocialista rendszer megreformálható, de az MSZMP-ben belső viták és hatalmi osztozkodás kezdődött.

Az értelmiség egy része szervezkedésbe kezdett, 1987-től ellenzéki szervezetek, pártok alakultak. 1989. március 15-én nagy tüntetés volt Budapesten. Április 25-én megkezdődött „az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok" részleges kivonása. Június 13-án újratemették Nagy Imrét. Július 6-án meghalt Kádár János. Október 7-én megszűnt az MSZMP, megszületett jogutódja, az MSZP. Október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Közben lezajlott az állami vállalatok, cégek eladása, az úgynevezett „spontán privatizáció". 1990. március 25-én megtartották az egypárti diktatúra utáni első többpárti parlamenti választást.

A választást az ellenzék jobboldali része nyerte meg, az MDF vezetésével. Dr. Antall József vállalkozott az eladósított és elprivatizált, erkölcsileg és gazdaságilag romokban heverő ország vezetésére. Kívülről a nemzetközi tőke nyomása nehezedett rá, belülről a tovább működő, a pártokba, parlamentbe, kormányba, mindenhova beépült hálózat. Volt taxisblokád, Demokratikus Charta, az MDF szakadása, mindez aláásta egészségét, felőrölte erejét. A hivatalban lévő miniszterelnök 1993-ban meghalt. Ravatalánál százezrek rótták le tiszteletüket.

Az 1994-es választásokon az MDF elbukott, az emberek abszolút többséggel visszaszavazták a hatalomba az elmúlt rendszer örököseit tömörítő MSZP-t, élükön egy volt pufajkással. Az 1990-ben „legradikálisabb rendszerváltóként" fellépő SZDSZ koalícióra lépett velük. 1998-ban az emberek 4 évre elvették a kormányzást az MSZP-től, de 2002-ben újra a múltra szavaztak: ezúttal egy volt titkos ügynököt emeltek az ország élére. 2004. szeptember 29-én ez az ügynök kénytelen-kelletlen átadta a hatalmát egy volt KISZ-titkárnak, a legügyesebb privatizálónak. Ő az, aki a 2004. december 5-i népszavazás előtt a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen agitált. Ő az, aki néhány hónapja még azt állította, hogy Magyarországon nagy a jólét, és eltitkolta az emberek elől az államháztartási hiányra vonatkozó adatokat. Ő az, aki a választások után saját köreiben beismerte, hogy hazudtak éjjel és nappal, és hogy kormányzás címén 4 évig nem csináltak semmit. Ő az, akinek ez a beismerése kitudódott, s aki ezután saját gyarlóságait ki akarta terjeszteni a politikai élet összes szereplőjére.

Az emberek közül sokan – ha kicsit későn is –, de levonták a tanulságot. Három hete, az önkormányzati választásokon hatalmas arányban utasították el a kormánypártok jelöltjeit. A választások után is folyamatosan ezrek, tízezrek tüntetnek a Kossuth téren és az ország különböző pontjain, követelve a kormányfő leváltását.

Itt tartunk ma.

De próbáljuk egy kicsit távlatból rátekinteni az eseményekre: mi is a lényege annak harcnak, amely itt folyik, immáron 50 éve? Milyen értékek és érdekek ütköztek és ütköznek itt össze? A válasz világos: a szabadságvágy összeütközött a diktatúrával és a zsarnoksággal. Az igazságosság követelése a képmutató igazságtalansággal és törvénytelenséggel. A világnézeti szabadság vágya a világnézeti terrorral. A harcos ateizmus és materializmus az istenhittel. Az igazság utáni vágy a hazugsággal. A becsületes élet és a törvényes rend utáni vágy a zavarosban halászással, ügyeskedéssel, korrupcióval.

Az összeütközés elkerülhetetlen volt, és ma is az, mert az emberi természet nem képes hosszú távon elviselni a zsarnokságot, a hazugságot, a képmutatást, az igazságtalanságot, a becsapottságot és kifosztottságot. Hosszú távon nem maradhatnak fenn olyan rendszerek, amelyek tisztességtelen alapokra épülnek. Már csak azért sem, mert gazdaságilag törvényszerűen aláássák magukat. Így történt ez 1956-ben és 1989-ben.

És így van most is, 2006-ban. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy tizenhat évvel az úgynevezett rendszerváltozás után a magyar társadalom többsége, legalább 80%-a egyértelműen rosszabbul él, mint a hetvenes évek közepén. A lakosság egészségi mutatói a hatvanas évek szintjén vegetálnak, amelyben a kereső férfiak 40 %-a nem éri meg a nyugdíjaskort. A magyar emberek ugyanazért a munkáért az ötödét kapják annak a fizetésnek, amit például a szomszédos Ausztria dolgozói kapnak. Mindeközben a kormányzó elit több tagja milliárdos vagyonok birtokosa, a 100 leggazdagabb magyar klubjának képviselője. Az ország államháztartási hiánya 2500 milliárd forint. Tizenhat év alatt az állam vagyona 150 milliárd dollárról 25 milliárd dollárra csökkent. A privatizált vagyon ellenértékét elvitték a hiteltörlesztések, a kamatok, a költségvetési lyukak tömködése. A nettó államadósság a duplájára, 25 milliárd dollárról 50 milliárd dollárra emelkedett. Ennek az államadósságnak a fele az elmúlt négy évben keletkezett!

És mi a helyzet politikai síkon? Körülbelül ugyanott tartunk, ahol 16 évvel ezelőtt: a hazugság, a képmutatás, a lopás, a törvénytelenség, a korrupció ma is virágzik, és ez politikai válsághoz vezetett. Sőt: a demokrácia alapjai repedeznek.

Szeptemberben Juhász Ferenc honvédelmi miniszter nyíltan bejelentette, hogy a Fidesz-tüntetőkről fényképfelvételeket készítenek és elemeznek.

Október 8-án Lampert Mónika önkormányzati miniszter elmondta, hogy tudja a dolgát, és olyan javaslatot fog a frakciókkal való egyeztetés után a kormány elé terjeszteni, ami „a kormánypárti politikusoknak és a szocialista politikusoknak erős lehetőséget és mandátumot ad a regionális területfejlesztési tanácsban."

Október 12-én neves magyar jogászok – köztük Dr. Herczegh Géza, a Hágai Nemzetközi Bíróság volt bírája és Dr. Zlinszky János, volt alkotmánybíró – nyílt levelet tettek közzé, melyben azt állítják, hogy „a miniszterelnök balatonőszödi beszédének nyilvánosságra kerülését követő tüntetések és zavargások kapcsán indult rendőrségi, ügyészségi és bírósági eljárások során egyértelmű sérülést szenvedtek az alkotmányos elvek, a törvények és az emberi jogokat védő nemzetközi egyezmények."

A hazugság, a törvénytelenségek, jogtalanságok ellen – úgy gondolom – jogosan tiltakoznak az emberek. Az is érthető, hogy az 50. évfordulón a magyar nép nem tud együtt ünnepelni. Mert nem lehet beletörődni az igazság és a hazugság összemosásába, a hősök és az áldozatok, a nyertesek és a vesztesek összekeverésébe. 16 éve folyik ez a kísérlet, és most, az 50. évfordulón jutott el a csúcspontjára. „A próféták gyilkosainak fiai díszítik a próféták sírjait" – olvassuk Máté evangéliumában. Hozzátehetnénk: koszorúznak, kitüntetéseket adnak át, és ünnepi beszédeket mondanak áldozataik hősiességéről...

„Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

hideg temetőnek!..." – írta Babits Mihály 80 évvel ezelőtt.

Ha beletörődünk ebbe a hazugságba, ha beletörődünk a törvénytelenségbe, a korrupcióba, akkor szép lassan újra felépülhet a fejünk fölött egy diktatúra. – A kisemberek megalkuvása a történelemben mindig is hozzájárult a diktatúrák kialakulásához. Ugyanakkor a kisemberek igazság melletti kiállása mindig hozzájárult az igazságtalan rendszerek bukásához.

Az igazságot tehát ki kell mondanunk, mert „Vétkesek közt cinkos, aki néma." Kiállásunk azonban mindig erőszakmentes kell, hogy legyen, önuralommal és önmérséklettel kell, hogy párosuljon. Nem gyűlölhetünk senkit, és nem állhatunk bosszút senkin. Írva van, hogy nincs jogunk a konkolyt kigyomlálni a búza közül. És hogy „aki kardot fog, kard által vész el". És hogy: „szeressétek ellenségeiteket".

De ugyanakkor minden demokratikus eszközt meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy ne maradhassanak hatalmon olyan emberek, aki erre méltatlannak bizonyultak.

Konfucius, kínai bölcs mondta 2500 évvel ezelőtt: „Aki azt akarja, hogy nemzetével minden rendben legyen, annak előbb a családját kell rendbe szednie. Aki a családját rendbe szeretné szedni, annak előbb a saját személyes életét kell rendbe tennie. Aki pedig a saját életét rendbe akarja tenni, annak a szíve kell mindenekelőtt, hogy helyesen verjen."

Javaslom, hogy ehhez tartsuk magunkat. Személyes életünk rendbe szedésével és megtisztításával párhuzamosan dolgozzunk a hazáért. Munkánknak meglesz az eredménye, mert ahogy Raymond Aron, francia filozófus mondta: „Az igazak önfeláldozása, a behódolás visszautasítása ...olyan igazságot hirdet, amelynek csendes ereje hosszú távon erősebb a fegyverek erejénél és a hódítók kétes győzelménél."

Ebben a reményben dolgozzunk a hétköznapokban, s ebben a reményben helyezzük most el az 1956-os hősök emlékművénél koszorúinkat!

Köszönöm, hogy meghallgattak.