Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

ÜNNEPI BESZÉD - 2007. október 23.

2007-10-23

„Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki."

– írta Petőfi Sándor 1949 januárjában.

„Magyarország csendes, / újra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki." – mondhatnánk Petőfi után szabadon ma, egy évvel 2006. októbere után. Mert bár elzúgtak az elmúlt egy év viharai, a múltba vesznek lassan a lelepleződött hazugságok és csalások, a miattuk kirobbant tüntetések, és a válság egyre csak mélyül, Magyarország döntő többsége mégis csendes. Elhalványult a Balatonőszödi beszéd és a Kossuth téri tüntetések az emléke, s az ország többsége csendesen tűri az áremeléseket, az iskolabezárásokat, a kórházösszevonásokat, a vasútvonalak megszüntetését, a vizitdíjat, a kórházi napidíjat.

Majdnem tökéletes tehát a párhuzam az 1849-es és a 2007-es helyzet között, egy ponton azonban, úgy érzem, mégis pontosítanunk kell. Mégpedig a „szégyen reá!" kifejezésnél. Mert vajon feltélenül szégyene-e egy közösségnek, ha egy adott helyzetben a szabadságát nem sikerül kivívnia? Szégyen-e, ha vízágyúkkal, gumilövedékekkel, viperákkal és kardlapokkal szemben a békés tüntető menekülőre fogja a dolgot? Szégyen-e, ha „Mindent megtettünk, amit / Kívánt a becsület..." de: „Tízannyi volt az ellen, / Győznünk nem lehetett." (Petőfi: Négy nap dörgött az ágyu...)

Szégyen-e, ha többheti, sőt többhónapos eredménytelen tüntetés után a tömeg végül fogja magát és hazamegy? Szégyen-e, ha számára átláthatatlan dolgokban a kisember bedől a hazugságnak, hagyja magát hangulatkeltő és álszent demagógok által félrevezetni? Szégyen-e ha az átlagembernek nincs ereje naponta tüntetni, aláírni, gyűlésezni, s így a dolgok mennek tovább a maguk útján?

Úgy gondolom, nem.

De igenis szégyen különböző trükkökkel ellopni a közösség pénzét, és közben nagy beszédeket tartani a hazafiságról és a nemzet felemelkedéséről. Szégyen békés tüntetőkre lovasrendőrökkel és kardlapokkal támadni. Szégyen és gyalázat ártatlan, békés tüntetőknek, tanároknak, papoknak, országgyűlési képviselőknek gumibottal verni a fejét. Szégyen bakanccsal rugdosni vagy rugdostatni földön fekvő, védtelen embereket, viperákkal leverni vagy leveretni a veséjüket, s gumilövedékkel kilőni vagy - a háttérben meghúzódva - kilövetni a szemüket.

Nem szégyen, ha ma Magyarországon az idősebbek közül sokan azt mondják: én belefáradtam, engem már nem érdekel semmi, csináljon mindenki azt, amit akar, lesz, ami lesz. Nem szégyen, ha a fiatalok közül sokan elmennek Magyarországról, és Angliában vagy Írországban bébiszitterként vagy mosogatófiúként próbálnak szerencsét, vagy vállalkozóként Szlovákiában keresik a boldogulást. Nem szégyen, ha az itthon maradó fiatalok - látva azt, ami van -, félnek házasságot kötni, gyermekeket szülni és felnevelni.

Nem szégyen, mert ma Magyarországon súlyos, az életet minden oldalról veszélyeztető válság van: gazdasági válság, szociális válság, erkölcsi válság, egészségügyi válság, kulturális válság, oktatási válság... És persze, demokratikus válság is. Történelmi fordulóponton vagyunk, ugyanúgy, mint 1956-ban. A következő hónapokban valószínűleg évtizedekre eldől, merre fordul Magyarország jövője. Ilyen helyzetben nem szégyen mérlegelni és számot vetni a sorsunkkal, önmagunkkal. El kell döntenie mindenkinek, hogy milyen életstratégiát választ.

Hasonló helyzetben mondta Dobó István az egri várban tartózkodóknak: „Azért hívattam össze kegyelmeket... hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövőjét, nyitva még a kapu. ...Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék..." (IV. rész, 3. fejezet)

Nem lett volna hősies dolog akkor hazamenni, de nem is lett volna elítélhető.

Ma sem elítélhető, ha valaki úgy dönt: itt hagyja a Dunántúlt, az Alföldet, a Balatont, a Bakonyt és a Mátrát, itt hagyja a Dunát, Tiszát, Drávát, Köröst. Itt hagyja a szülőföldet. Itt hagyja a magyar népmeséket, népdalokat és népmondákat. Itt hagyja a magyar népművészetet. Itt hagyja az Árpád-házi királyokat és a magyar szenteket. Itt hagyja középkori várainkat és templomainkat. Itt hagyja Kisfaludyt, Kazinczyt, Csokonait. Itt hagyja Batthyányt, Széchenyit, Deákot. Itt hagyja Kölcseyt, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt. Itt hagyja Adyt, József Attilát, Illyés Gyulát. Itt hagyja a magyar mérnökök, tudósok és művészek alkotásait. Itt hagyja Erkel Ferencet, Liszt Ferencet, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt. Itt hagyja a magyar anyanyelvet.

Itt lehet hagyni mindezt... Itt lehet hagyni, de szerintem nem érdemes.

Így gondolták 1552-ben az egri vár védői is. Így gondolták legtöbben a kuruc korban. Így gondolta a magyar emberek többsége 1848-49-ben és 1956-ban is. Hiszem, hogy a többség így gondolja ma is.

De nem elég itthon maradni. Aki itthon marad, annak döntenie kell arról is, hogy mi akar lenni itthon: Dobó, Bornemissza, Mekcsey ... vagy Hegedűs hadnagy. Várvédő vagy áruló. Országépítő vagy vagyonfelhalmozó.

El kell döntenie azt is, hogyan, milyen módszerekkel, eszközökkel akar hasznos lenni: békésen vagy erőszakkal, rafinált trükkökkel és ügyeskedéssel vagy egyenes cselekedetekkel; személyes cselekvéssel, építéssel vagy mások építő igyekezetének kritizálgatásával. Fölgyűri az inge ujját, és másokra való mutogatás nélkül teszi a maga dolgát, vagy ékeskedik másnak a tollaival, s szálkákat próbál szedegetni másnak a szeméből.

Böjte Csaba, a neves ferences szerzetes mondta nemrég: „Nem azt mondta Jézus Krisztus, hogy ítéld el a világot teljes szíveddel; nem arra biztat, hogy a rosszat kövezd meg; hogy nyafogj, hogy siránkozz a világnak gondján-baján, hanem hogy szeress tiszta szívből, jóságosan." (Budapesti Városmisszió, 2007 – A szeretet napján)

A szeretet hazafiságot is jelent, hétköznapi hazafiságot: mindenekelőtt napi becsületes munkát, időnként pedig egy ikszet a szavazólapon vagy egy aláírást a gyűjtőíven. A remény megőrzését... Hogy Magyarország sorsa egyszer mégis jobbra fordul... Hogy egyszer „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy hiréhez;" s hogy „Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot." (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)

...

Köszönöm, hogy meghallgattak.