Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Ünnepi beszéd a berlini fal leomlásának 20. évfordulóján

2009-09-17

Hölgyeim és Uraim!
Kedves Gerstetteni Polgárok!
Tisztelt Ünneplők!

Szeretettel köszöntöm Önöket a berlini fal leomlásának, azaz a Kelet-Európát 40 éven át fojtogató szovjet típusú kommunista diktatúrák összeomlásának 20. évfordulója alkalmából rendezett mai ünnepségen.

Nagy örömmel fogadtam el Roland Polaschek polgármester úrnak a mai ünnepségre szóló meghívását.

 A mai ünnepségben ugyanis nagyszerű alkalmat látok arra, hogy - németek és magyarok - együtt ünnepeljük a szocializmus bukását; és csábító lehetőséget arra, hogy az egykori „keleti blokk"-hoz tartozó Magyarország polgáraként a rendszerváltozással kapcsolatos gondolataimat kicseréljem Önökkel - akik a „nyugati blokk" polgáraiként élték át ugyanazokat az eseményeket. Érdemes ugyanis visszatekinteni a múltra, és elemezni az akkori eseményeket. Mert olyan esemény volt a Kelet-Európát 40 éven át megnyomorító kommunista diktatúra összeomlása, amely mindnyájunk életében jelentős változást hozott, s mindnyájunkban nagy reményeket keltett.

Ahhoz, hogy a berlini fal leomlásának, a kommunista diktatúrák bukásának lényegét és jelentőségét megérthessük, vissza kell mennünk az időben egészen a második világháború végéig.

1945 májusában a szövetséges hatalmak győzelmet arattak a hitleri Németország felett. A két győztes nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok azonban hamar szembefordult egymással, s a szovjet megszállási övezet nyugati határa két szemben álló világrendszer határává vált. A kelti blokk országaiban a sztálini típusú diktatúrák, a nyugati blokk országaiban liberális demokráciák jöttek létre. A két világrendszer ideológiai, gazdasági és fegyverkezési versenyt folytatott egymással.

A két társadalmi rendszer és a két világhatalom versenyében a keleti blokk fokozatosan alulmaradt. Természetesen voltak különbségek az egyes országok között, de általánosságban elmondható, hogy a keleti blokk országaiban az emberek alacsony életszínvonalon és elnyomásban, a nyugati blokk országaiban pedig magasabb életszínvonalon és szabadon életek. A keleti blokk országaiban kialakult diktatúrák kíméletlenül erősek volt: a kommunista pártok, a szovjet hadsereg, a rendőrségek és a titkosszolgálatok szorításában az emberek képtelenek voltak változtatni a helyzetükön.

A megdönthetetlennek látszó kommunista diktatúrák azonban végül is felszámolták saját magukat. Az 1970-es évek közepétől a gyenge minőségű szocialista ipari termékek egyre nehezebben voltak eladhatók a világpiacon, s keleti blokk országainak többsége eladósodott. Az egész blokkra kiterjedő gazdasági csőd alakult ki. Tízmilliók kerültek a szegénységi küszöb közelébe. Az elégedetlenség egyre több országban, egyre nyíltabban fogalmazódott meg, s a tiltakozásokat már nem lehetett ideológiai közhelyekkel és rendőri fenyegetéssel elfojtani.

Elsőként Lengyelországban, majd Magyarországon indultak el a tiltakozások. Lengyelországban 1980 nyarán a gdański hajógyári munkások sztrájkjával kezdődött a rendszer bomlása. Lech Walesa és a Szolidaritás vezetésével ideiglenes néphatalom jött létre, de ezt 1981 végén a szükségállapot bevezetésével leverték. Néhány évvel később Magyarországon az értelmiség egy része kezdte a szervezkedést. 1987-től ellenzéki szervezetek, 1988-tól pártok alakultak, majd 1988 tavaszán a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetésekkel a tömegek is bekapcsolódtak a rendszerváltozás előkészítésébe. A hatalom fenyegetőzött, de nem mert erőszakot alkalmazni.

Közben 1988. október 1-jén Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió elnöke, s ezzel a birodalom központjában, a Szovjetunióban is megkezdődtek a változások. A Szovjetunió sem bírta ugyanis tovább viselni a hidegháború és a fegyverkezési verseny terheit.

1989 tavaszán Magyarországon felgyorsultak az események: Februárban Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky osztrák kancellár megegyezett az osztrák-magyar határzár felszámolásáról. Áprilisban megkezdték az „ideiglenesen" Magyarországon állomásozó - és 1956 óta különösen gyűlölt - szovjet csapatok részleges kivonását Magyarországról. Májusban - elsőként a keleti-európai pártállami vezetők közül - felmentették tisztségéből Kádár Jánost, a magyarországi kommunista állampárt vezetőjét. Júniusban pedig megkezdődtek a politikai egyeztető tárgyalások a hatalom békés átadásáról, a többpárti demokráciába való átmenetről.

1989 nyarán Kelet-Németországban is mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések. Ezek legfőbb követelése a belnémet határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. A nyári hónapokban jelentősen megugrott a keletnémet államot elhagyó polgárok száma. A menekültek útja főleg Magyarországra és Csehszlovákiába vezetett. Augusztus 19-én a Páneurópai piknik alkalmából megnyitott osztrák-magyar határon át több száz keletnémet állampolgár menekült Ausztriába. Öt nappal később a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségére menekült 101 keletnémet állampolgár a Nemzetközi Vöröskereszt úti okmányával távozott Ausztriába. Ugyanazon a napon a magyar külügyminiszter sajtótájékoztatón jelentette be, hogy összesen kb.150-200.000 keletnémet állampolgár tartózkodik Magyarországon, s ebből 20.000 nem kíván hazatérni.

Bő két hét múlva, 1989. szeptember 10-én a magyar kormány bejelentette, hogy másnap 0 órától lehetővé teszik a keletnémet állampolgárok kiutazását más országokba. Három nap alatt 12.000-en lépték át a magyar határt. Ezzel rés nyílt a Kelet-Németországból menekülők számára, s hamarosan Csehszlovákia, majd maga az NDK is megnyitotta határát a Nyugat-Németországba távozni kívánók előtt.

Ugyanezekben a napokban Magyarországon a kommunista állampárt jogutód nélkül feloszlatta önmagát, a Parlament módosította az alkotmányt, hivatalosan is lehetővé téve a politikai pártok működését és a többpárti választásokat. 1989. október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Magyar Népköztársaság helyett kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, s ezzel Magyarországon véget ért a 40 éven át tartó kommunista-szocialista diktatúra.

November 4-én Mihail Gorbacsov, a szovjet pártfőtitkár látogatást tett az NDK-ban. Viselkedése egyértelművé tette a keletnémet vezetés számára, hogy az NDK sem zárkózhat el a változtatások elől. Ezt megértve az Erich Honecker lemondása utáni vezetés november 9-én döntést hozott a keletnémetek nyugatra utazásának megkönnyítéséről. A bejelentés után, este a berlini határátkelőnél a tömeg skandálva követelte a határ megnyitását. 23 órakor a Bornholmer Strasse átkelőnél megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyitották a sorompókat, és átengedték a tömeget Nyugat-Berlinbe. Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező németek vésőkkel, csákányokkal és puszta kézzel kezdtek hozzá a fal lerombolásához.

Decemberben aztán mindenesetül összeomlott a szocialista rendszer - nemcsak a Német Demokratikus Köztársaságban, hanem Csehszlovákiában és Romániában is. Lengyelország – Magyarországhoz hasonlóan - fölvette a köztársasági államformát, majd megkezdődtek a változások Litvániában és Bulgáriában is. 1990. július 1-jén, életbe lépett a német valutaunió, s ugyanezen a napon a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán. Július 13-án a Bernauer Strasse-nál hivatalosan is megkezdődött a berlini fal bontása. A következő évben megszűnt a keleti blokk katonai szövetsége, a Varsói Szerződés, s nem sokkal utána a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) is. Ezzel a kommunista diktatúrára épülő Szovjet birodalom felbomlott, s a volt szocialista országok elindultak a jogállamiság, a többpárti demokrácia és a piacgazdaság kiépítésének útján. Ezt az átmenetet nevezték „rendszerváltozás"-nak.

A demokrácia és a piacgazdaság kiépítése azonban igen nagy nehézségekbe ütközött. Az erkölcsileg és gazdaságilag romokban heverő, eladósított országok újjáépítésére vállalkozó kormányokra belülről a tovább működő hálózatok nyomása nehezedett, kívülről pedig a hitelezőké. Sok kelet-európai országban - így Magyarországon is - óriásira duzzadt a költségvetési hiány és a munkanélküliség. A tár­sadalmi különbségek jelentősen megnőttek. Mindezek miatt a közhangulat hamar megfordult, s a „rendszerváltozás" nemsokára a legnépszerűtlenebb ki­fejezések egyikévé vált. Rohamosan esett a rendszerváltoztató politikusokba vetett bizalom, és 1991 után mind maga­sabbra szökött az egykori állampártok utódpártjainak támogatottsága.

Az emberek sorra visszaszavazták a hatalomba a vállalkozóvá vagy hivatásos politikussá vedlett volt pufajkásokat, titkos ügynököket, párttitkárokat. Ők pedig ott folytatták, ahol 1989-90-ben abbahagyták. Ismét úrrá lett a hazugság, a képmutatás, a lopás, a törvénytelenség és a korrupció. Közben az embereknek a politikai cselek­vés sikerébe vetett reménye egyre kisebb lett. Az idősebbek közül ma már sokan azt mondják: én belefáradtam, engem már nem érdekel semmi, csináljon mindenki azt, amit akar, lesz, ami lesz. A fiatalok közül sokan különböző nyugati országban próbálnak szerencsét - bébiszitterként, mosogatófiúként stb. Az itthon maradó fiatalok pedig reménytelennek látják a helyzetüket, s szimpatizálnak a szélsőjobbal.

Miért történt mindez? Miért nem váltotta be a rendszerváltozása hozzá fűzött reményeket? Miért süllyedt vissza a keleti blokk sok országa oda, ahonnan elindult? - Személyes véleményem szerint ennek két fő oka van. Az egyik az, hogy a volt keleti blokk országaiban az emberek jelentős része erkölcsi rendszerváltásra nem volt képes. Vá­gyakozásának tárgya nem a demokrácia, hanem a nyugati típusú fogyasztói társadalom volt. A szíve mélyén az emberek többsége csak gazdasági rendszerváltást akart, semmi többet. Márpedig - meggyőződésem szerint - egy ország sorsa csak olyan mértékben javulhat, amilyen mértékben polgárainak az erkölcsi állapota javul.

A másik fontos oka a kudarcnak véleményem szerint az, hogy a rendszerváltás hősi pillanati után a sorsuk javulásáért folytatott hétköznapi politikai küzdelmekben az emberek már nem akartak részt és szerepet vállalni. S mivel nem vállaltak részt és szerepet, a demokrácia csak üres keret maradt, s az emberek többségének az álmai nem, vagy csal alig valósultak meg.

A berlini fal leomlása óta eltelt húsz év egyik tanulsága tehát az, hogy minden népnek naponta, folyamatosan meg kell küzdenie a saját jólétéért és szabadságáért; s hogy ezt a küzdelmet nem hagyhatja rá a hivatásos politikusok szűk rétegére. Figyelmeztet arra, hogy a hazugság, a törvénytelenség, a korrupció ellen folyamatosan küzdeni kell, mert ha nem, akkor sorsunk előbb-utóbb egy újabb diktatúra lehet. A kisemberek megalkuvása ugyanis a történelemben mindig is hozzájárult a diktatúrák kialakulásához, az igazság melletti kiállásuk viszont előbb vagy utóbb mindig eredményre vezetett, és kiváltotta az igazságtalan rendszerek bukását. Ez történt a berlini fal leomlásakor is. Ahogy Raymond Aron, francia filozófus igen szépen megfogalmazta: „Az igazak önfeláldozása, a behódolás visszautasítása ...olyan igazságot hirdet, amelynek csendes ereje hosszú távon erősebb a fegyverek erejénél és a hódítók kétes győzelménél."

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Gerstetten, 2009. szeptember 17.