Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

61. Magyar Bányásznap

2011-09-02

Tisztelt Székely József Elnök Úr!
Tisztelt Farda István Alelnök Úr!
Kedves Jelenlévő Pilisvörösvári, Pilisszentiváni és Dorogi Bányászok!
Hölgyeim és Uraim!

Ismét eltelt egy év, eljött az első szeptemberi hétvége, a bányásznapi megemlékezések ideje.

Bár a bányásznapot a német és magyar bányavidékeken hagyományosan Szent Borbálának, a bányászok védőszentéjének az ünnepén, december 4-én tartották, a hivatalos Magyar Bányásznapot immár 61 éve szeptember első vasárnapján tartják, az 1919. szeptember 6-i tatabányai csendőrsortűz áldozatainak emlékére.

Így van ez Pilisvörösváron is. Az ünneplés helyszíne nálunk 1978-tól 32 éven át a Községháza ill. Városháza előtti tér volt. Tavaly azonban a városközpont felújításának keretében az 1928-as pilisvörösvári bányászsztrájk emlékművét átszállítottuk ide, a lebontott egykori Sütőház helyén kialakított Bányász emlékparkba, s azóta – immár második alkalommal – itt tartjuk a bányásznapi ünnepséget.

Ha körülnéznek most itt, akkor láthatják, hogy az emlékpark a tavalyi megalapítása óta jelentős fejlődésen ment át: mintegy 1 millió 300 ezer forintos önkormányzati beruházás révén az elmúlt hetekben kialakítottuk a parkba bevezető járdát, a Viacolor burkolatú díszteret, benne a bányászok szenvedéseire utaló kereszttel, közepén a bányászkalapáccsal; az 1928-as emlékmű mellett elhelyeztük a két zászlótartót; önkéntes felajánlások révén elkészítettük a bányászcsille-emlékművet; és hogy az egész park otthonosabb legyen, kihelyeztünk két padot, parkosítottuk a teret, s 8 tuját ültettünk az emlékmű mögé.

A Bányász emlékpark kialakításával és folyamatos fejlesztésével egyszerre két célt szeretnénk megvalósítani. Egyfelől emlékeztetni a múltra: méltó emléket állítani a környék egykor legnagyobb bányájának, ill. annak a kb. 7000 embernek, aki fennállása során ebben a bányában dolgozott; emlékeztetni arra a fél évszázadra, amikor Vörösvár életében a szénbányászat jelentős szerepet játszott, sőt meghatározta a település jellegét. A Bányász emlékpark ugyanakkor a jelennek is készült: létrehozásával kialakult a Bányatelepen egy központi tér, amely reményeink szerint jelképes erejénél fogva szellemi és közösségi központja lehet ennek a városrésznek, erősítheti az itteni emberek azonosságtudatát és összetartozását.

Hogy ez a két cél – az emlékezés és az azonosságtudat erősödése - minél inkább megvalósulhasson, engedjék meg, hogy a mai ünnepen, amelyen többek között a pilisvörösvári bánya bezárásának 70. évfordulójára is emlékezünk, felidézzem röviden a pilisvörösvári bánya történetét.

1849-ben Pilisszentivánon a gróf Karátsonyi birtokon egy szénkibúvásra találtak. Ennek kitermelését 1849 végén-1850 elején kezdhették meg, külfejtésben. 1863-tól egy időre szünetelt Szentivánon a szénbányászat, a kutatások azonban tovább folytak. Az egyre sikeresebb kutatások után 1895-ben megalakult a Budapestvidéki Kőszénbánya és Ipar Rt., amely egy kisebb bányát nyitott Pilisszentivánon. Az első megnyitott akna az Irma-akna volt, 1897-ben. A társaságnak azonban nem volt elég pénze a további kiaknázási munkálatokhoz. Ekkor jelent meg hasonló néven a belga érdekeltségű Budapestvidéki Kőszénbánya Rt., amely megvette az előző vállalat minden jogosítványát, engedélyét. A kitermelést igen hamar beindították, és gyors ütemben növelték. 1898-ban Pilisszentivánon kezdték mélyíteni az Erzsébet-aknát, s hamarosan kiderült, hogy a szénmező átnyúlik Vörösvár határába. Elhatározták hát, hogy Vörösváron is nyitnak bányát. 1903-ban kezdték meg az ikerakna (mélységi vágat) mélyítését Vörösvár déli részén. Az aknát 1904-ben nyitották meg, s a belga tröszt vezérigazgatójának neve után Lipót aknának nevezték el. A Lipót-ikeraknák megnyitásával Pilisvörösváron is megkezdődött tehát a mélyművelésű szénbányászat.

A külszíni dolgozók (kőművesek, ácsok, asztalosok és egyéb szakemberek) 90%-a a faluból verbuválódott, de a mélyben dolgozó vájárok 30%-a salgótarjáni, 30%-a dorogi és tokodi volt, 15%-a Horvátországból, 10%-a Erdélyből jött, 10%-a pedig olyan vörösvári volt, aki előzőleg a szentiváni bányában lett vájár. A vájárok 5%-a vándorbányász volt. Ez az arány 1910 után megváltozott, mert addigra a községben lakó csillésekből is lettek vájárok és segédvájárok. Ekkor a föld alatti dolgozók 50%-a már vörösvári volt, sőt lőmester és elővájár is volt köztük.

Az I. világháború kitörése előtt és a háború alatt nagyon sokan jöttek a Habsburg Birodalom környező országaiból. Az érkezők közül 514 magyar, 50 német, 26 szlovák, 34 román, 46 horvát, 3 szerb és 2 egyéb nemzetiségű volt.

A bánya nemcsak a vájárok, segédvájárok, kőművesek, ácsok, asztalosok, lakatosok és egyéb szakemberek számára biztosított megélhetést, hanem pl. a fuvarosok számára is. A bányafát ugyanis a falusiak fuvarozták a környéken lévő téglagyárakba, és a szenet is ők szállították, nem is szólva a 25-30 kupecről, akik Budapesten kereskedtek a szénnel.

1935-ben brikettgyár épült, mely napi 12-15 vagon jó minőségű brikettet gyártott. 1935 után azonban a bánya sajnos már nem fejlődött. Egyesek szerint ennek az volt az oka, hogy a bánya kimerülőben volt, s a termelés már nem volt rentábilis (a víz kiszivattyúzása többe került volna, mint a benne levő szénvagyon). Mások szerint a belga érdekeltségű bánya nem akart a II. világháborúban olyan országnak termelni, mely Belgiummal hadiállapotban állt. Mindenesetre a tény az, hogy 1940. december 1-jén a bánya leállt, és többé nem is nyitották meg.

1941-ben Pilisszentivánon elkezdték egy új bánya, a Szent István-akna mélyítését. 2 évvel később pedig elkezdték kihajtani a Jóreménység-altárót. A II. világháború azonban sajnos közbeszólt: a háború alatt a Szent István-aknát hadiüzemnek minősítették, s a háborús események közeledtével a széntermelés javarészt szünetelt.

A II. világháború után, 1946. január 1-jén a bányákat állami kezelésbe vették. 1948. november 1-jén létrehozták a Dorogi Szénbányák Állami Vállalatot, és ehhez csatolták a Pilisvörösvár környéki bányákat is. Ezekben az években a szén iránti igény a magasba emelkedett, így az 50-es évek elején a bányában dolgozók létszáma elérte az 1400 főt.

1967-től azonban a szén iránti igény kezdett csökkenni. Az 1968. január 1-jétől bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus után a bányatermékek árszínvonala emelkedett, és így azok nem tudtak versenyben maradni a szénhidrogénekkel szemben, s ez a hazai széntermelés csökkenését eredményezte. A szén iránti keresleten a mennyiségi csökkenés ugyanakkor előtérbe helyezte a minőséget, amit a pilisi bányaüzem szénvagyona kevésbé tudott biztosítani, mint pl. a jobb minőségű dorogi szén. Az önköltség növekedett, a pilisszentiváni bánya kezdett veszteségessé válni.

A 60-as évek végén megkezdődtek a leépítések, elbocsátások. 1968-ban már csak párszázan dolgoztak a pilisszentiváni bányában, a bányászok nagy része Dorogra járt munkába. 1969. április 1-jén az István-akna hatalmas kéményét ledöntötték, s ez az esemény jelentette a pilisi szénbánya bezárásának kezdetét. Ettől kezdve nem lehetett hallani a faluban a kéménybe szerelt gőzduda méltóságteljes fújását. Ekkor már mindenki tudta azt, hogy a következő évben már nem lesz bánya, nem lesz többé pilisi kőszén. A termelőmunka hivatalosan 1969. december 31-ével véget ért. A bányánál maradt dolgozók közül a 228 fős földalatti létszám a Dorogi Szénbányáknál, 20 fő az aknamélyítő vállalatnál, 209 fő külszíni munkás pedig a Kőfaragó Vállalatnál talált munkát, míg kb. 30 embert nyugdíjaztak.

1972-től a termelés a dorogi bányában is csökkent. 1977-től ugyan átmenetileg volt egy szerény növekedés, amely részben a később megnyitott új, Lencse-hegyi bányának is volt köszönhető, de ez sem tudta sokáig életben tartani környékünkön a szénbányászatot. Az 1990-es évekre a Lencsehegy maradt az egyetlen üzemelő bánya, a többit bezárták és betömedékelték. Végül 2004-ben Lencsehegyet is bezárták, s környékünkön ezzel a mélyművelésű szénbányászat megszűnt.

A bányásznapot azonban, azóta is megtartjuk. Megemlékezünk az egykori pilisvörösvári bányáról, amely több száz családnak adott - verejtékes munka árán ugyan - de biztos kenyeret. Megemlékezünk az évtizedek alatt itt dolgozott összesen kb. 7000 bányászról, és különösen arról a 75 férfiról, akik a bányában, munka közben haltak mártírhalált.

A múltra való emlékezés mellett azonban az elmúlt években Pilisvörösváron a bányásznap új értelmet is kapott, új gondolattal gazdagodott: a Bányász emlékpark kialakítása óta ugyanis már nemcsak az egykori bányászok ünnepe ez, hanem az egész Bányatelepé, mint városrészé. Olyan ünnep, amely megadja a Bányatelepen lakók számára a közösségi tudatot és az összetartozás érzését.

Ezért úgy gondolom, hogy a bányásznapnak van és lehet jövője Pilisvörösváron. Ezt mutatja az is, hogy a Bányász emlékpark mostani fejlesztéséhez milyen sok lelkes, ingyenes segítséget - régi nevén „társadalmi" munkát, mai nevén „önkéntes" munkát - kaptunk, több százezer forint értékben. Engedjék meg, hogy felsoroljam a segítők nevét, és hogy mivel járultak hozzá az emlékpark kialakításához:

Zelenai István ny. bányamérnök: a bányász emlékpark tervkoncepciójának elkészítése, a bányászcsille beszerzése, felújítása, feliratozása,Gemela Márton, a Rommel Kft. ügyvezetője: a bányászcsille feliratának elkészítése,Spányik József teherfuvarozó: a bányászcsille helyszínre szállítása, a szenet utánzó kövek beemelése darusautóval,Tokodi Zoltán, Laki Kft. ügyvezetője: a csillébe a szenet utánzó kövek adományozása,Hostnik József, a Hostnik Kft. ügyvezetője: a zászlótartó kőtömbök helyszínre szállítása,Ceglédi Zoltán lakatos: a zászlófelvonók javítása,Molnár Sándor, a Varázskő Kft. ügyvezetője: a márvány bányászkalapács elkészítése,Ziegler István gazdálkodó: termőföld adományozása a kertészeti rendezéshez,Likó Zsolt fuvaros: a termőföld helyszínre szállítása,Steckl Mátyás teherfuvarozó: a tuják helyszínre szállítása,Szántai József kertész: 8 db tuja elültetése,Pilisvörösvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület: az új zöldfelületek folyamatos locsolása.

Köszönöm mindnyájuknak az önzetlen segítségét, valamint a Polgármesteri Hivatalból Kálmán Kinga főépítész, Páva Gábor beruházó és Kovács Zsolt közterület-felügyelő munkáját.

A bányásznapnak tehát úgy tűnik, van jövője. Sőt, a korábbi évekkel ellentétben, újabban úgy néz ki, hogy magának a szénbányászatnak is – csak másképpen, mint eddig. Nem régen olvastam pl., hogy egy WildHorse nevű ausztrál cég egy új technológiával kitermelni készül a Mecsekben lévő feketeszénvagyont. Az ún. szingáz-technoló­gia nem igényel tárnákat, hatalmas fel­színi beruházásokat. Lényege, hogy a szenet a felszín alatt elgázosí­tják, a gázt felszínre hozzák, majd megtisz­títják, majd a "tiszta" gázt elvezetik egy hőerőműbe, ahol a gáz elégetésével gőzt termelnek, a turbinákra eresztett gőzzel pedig villamos energiát állítanak elő.

Ezzel a technológiával a Mecsekben nagyjából egymilliárd tonna kiváló minőségű szén hasznosítható. Számítá­sok szerint ennek a szénkészletnek a kitermelésével kb. tíz százalékkal csökkenthető Magyarország gázimportja, azaz jelentősen csökkent­hető az ország gázfüggősége. Ha minden a ter­vek szerint alakul, 2014-ben megnyílhat az első, mecseki szénre épülő gáztelepünk. Ez nagy segítség lehet Magyarországnak a szűkülő energiatartalékokért folyó XXI. századi versenyben.

Kedves Ünneplők!

Ezzel a jó hírrel, ezzel a reményteljes kilátással fejezem be a mai beszédemet, s ennek a reménynek a jegyében leplezzük le néhány perc múlva Zelenai István úrral a bányászcsille-emlékművet, és avatjuk fel az elkészült díszteret.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Pilisvörösvár, 2011. szeptember 2.