Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Törökkút-avatás

2007-05-01

Tisztelt Kulturális Attasé Úr!
Kedves Pilisvörösvári Polgárok!
Kedves Vendégeink!

Ünnepelni jöttünk össze most ezen a helyen: emlékművet avatni!

Emlékművet mondtam, nem kutat; hiszen a felújított ?Török kút", amit most ünnepélyesen felavatunk, nem igazi kútként fog üzemelni, hanem csak mintegy a hajdani kút emlékműveként.

 

Emlékeztetni fog minket egy régi világra, amelyben a kút ? ez a kút is ?, a mindennapi élet nélkülözhetetlen része volt: az életadó víz forrása. Őseink ? még nagyszüleink is ? kútból, kézzel húzták a friss vizet a lavórban való reggeli mosakodáshoz. Ha napközben megszomjaztak, friss kútvizet ittak, s főzéshez is a kútból húztak vizet. Nagymosás előtt is a kútra mentek, hogy aztán a vizet fazékban a sparherden felforralják, és a mosóteknőbe öntsék. Útban a mezőre vagy hazafelé jövet megpihentek valamelyik közkútnál, felfrissítették magukat a kút vizével és folytatták útjukat. A kútról itatták hűséges segítőiket, a lovakat és a teheneket. És kutak szolgálták ki az idegeneket is: vándorokat, utazókat, kereskedőket, katonákat. Ez a kút is ilyen volt.

De ez a kút, amit most helyreállítottunk, nemcsak egyszerűen a vízvezeték előtti világra, hanem településünk egész történetére is emlékeztet minket. Hiszen ez a kút több száz éve szolgál ezen a helyen, és sok nagy esemény tanúja volt. Kiszolgálta egykor a török megszállókat, akik Buda és Esztergom között ingázva gyakran ihattak vizéből. Kiszolgálta a török vész elmúltával a Városháza helyén volt postakocsi-állomás vendégeit, az utazók lovait. Kiszolgálta a Garancsra földet művelni induló vagy onnan hazatérő őseinket. Kiszolgálta a legelőre terelt vagy onnan hazatérő marhacsordát, a fuvarosok lovait. Szolgált az 1848-49-es szabadságharc idején, az első és a második világháborúban. Kiszolgált magyarokat, oroszokat és németeket egyaránt.

*

Emlékeztethet tehát minket ez a kút ennek a helynek egész félévezredes történelmére. Emlékeztet az itteni középkori magyar településre, melynek neve akkor Királyszántó volt, s amelyet már Nagy Lajos király idejében, 1367-ben írásos források említenek. Emlékeztet a középkori falu földművelésre kötelezett királyi szolganépeire. Emlékeztet Királyszántói Márton köznemesre és utódaira, akik az 1400-as években voltak ennek a falunak a birtokosai, továbbá Podmaniczky Jánosra és utódaira, akik az 1500-as években birtokolták ezt a területet.

Emlékeztethet ez a kút a török megszállás első napjaira: 1526. szeptember 7-ére, amikor ? a mohácsi csata után nyolc, és Buda első elfoglalása előtt négy nappal ? a törökök a közelben lévő pilisszentkereszti cisztercita apátság kolostorát felgyújtották, s ugyanezen roham keretében a környék falvainak többségét félig vagy egészen elpusztították, lakóit lemészárolták, vagy rabláncra fűzve Törökországba hurcolták. Királyszántó is csak romjaiban maradt meg.

Emlékeztet ez a kút az ezt követő 150 éves török megszállásra. Emlékeztet a Buda és Esztergom közötti út biztosítására épített vörös színű palánkvárra (?Kisil hisar palankasi"), melyet Lala Musztafa építtetett 1543-44-ben, valahol itt a közelben, az Ürge-malom környékén, s amelyről tudjuk, hogy 1663-ban még megvolt. Erről a várról kapta településünk a mai nevét, s ennek a várnak a jelképes rajza szerepel városunk címerében. Ezt a várat ostromolta meg sikeresen 1595. augusztus 26-án Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós csapata, s ezzel hozzájárult Esztergom várának néhány nappal későbbi felszabadításához. Emlékeztet a kút a következő csaknem 100 évre, amikor a környéknek lakója nem volt, csak birtokosa: bizonyos Hadzsi Ferhád.

És emlékeztet ez a kút a törökök kivonulása utáni időkre, amikor csend uralkodott az egész környéken; amikor üres falvak és parlagon maradt földek hevertek mindenütt, s Csáky László földesúr úgy határozott, hogy német és sváb telepeseket hozat ide, hogy legyen, aki megművelje a földet. Ők voltak a mi őseink. Amikor 1689-ben, többhetes viszontagságos utazás után, elcsigázva, ponyvás szekereikkel megérkeztek Vörösvárra, valószínűleg ennél a kútnál álltak meg, s itt fogadhatta őket a postamesterré kinevezett Huszár István, aki családjával együtt akkor a falu egyetlen lakója volt.

Emlékeztethet ez a kút az azóta eltelt bő 300 esztendőre, amelynek során a Németországból és Ausztriából betelepült őseink a pusztaságból új életet teremtettek. Rendbe szedték az elvadult növényzetet, eltakarították a romokat, termékennyé tették és megművelték a földet. Házakat építettek, utcákat nyitottak, iskolákat alapítottak, templomot építettek. Ápolták hagyományaikat, megőrizték nyelvüket, szokásaikat, ünnepeiket. Ránk hagyták a szorgalmas, becsületes, munkás élet és a keresztény hit örökségét.

*

Tisztelt Vörösvári Polgárok!

Ez a kút nemcsak emlékeztet minket minderre, hanem üzen is nekünk. Azt üzeni, hogy sem őslakos, sem hódító, sem bevándorló nem képes meglenni az életadó víz nélkül. Hogy ember és állat békében és háborúban egyaránt a természetre rászoruló lény. Hogy vigyáznunk kell a kutakra, vízre, talajra, levegőre. Hogy tisztelnünk kell a természetet, nem bánhatunk vele úgy, mint a saját tulajdonunkkal. Hogy vannak fontosabb, alapvetőbb dolgok, mint a pillanatnyi hasznunk, érdekeink, harcaink, háborúskodásunk. És azt is üzeni, hogy a sérelmeket meg lehet bocsátani. Hogy ? József Attila szép szavaival ? ?A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés." Ezért is ünnepelhetünk most együtt török barátainkkal.

Sajnos azonban a kutak hangját ma nem könnyű meghallani. A kutakra ugyanis az utóbbi évtizedekben nehéz idők járnak. Azzal kezdődött, hogy 1936-ban sok utcai közkutat hatóságilag betemettek, mivel vizük kemény, meszes volt. Aztán 1956-ban létrejött a víztársulás, elterjedt a vízvezeték, amely először pilisszentiváni majd szentendrei vizet juttatott a háztartásokba. A házi kutak fölöslegessé váltak, sokan betemették őket. Aztán jött a fürdőszobák, és ? csatornahálózat nem lévén ? a kezdetleges emésztőgödrök világa, s az élő vizet adó, őseink által megásott kutakat sokan szennyvíztárolóvá alakították... Akkor még senki sem gondolt a XXI. század leendő háborúira, melyeket a vízért, az ivóvízért folytatnak majd...

Szerencsére ez a kút, amely mellett állunk, az ilyen csapásoktól megmenekült. Megúszta azzal, hogy magára hagyták, düledezni kezdett, mígnem a 80-as években lefedték egy kőlappal. Most pedig a Pilisi Kulturális Örökségünk Védelméért Alapítvány kuratóriuma és támogatói jóvoltából ? akiknek tisztelet és elismerés ? félig föltámasztjuk. Félig, mert vasráccsal és lelakatolt fedővel kell védeni most is ezt a kutat. Hiszen félő, hogy ha nem ezt tennénk, akkor hamarosan teledobálnák szeméttel, kővel, műanyagflakonnal, konzervdobozzal... Ilyen világban élünk. Hol van már Assisi Szent Ferenc gondolkodásmódja, aki a Naphimnuszban a vizet kishúgának nevezte, aki hasznos, drága, tiszta és alázatos...

Pedig ha élni akarunk, nekünk is újra meg kell tanulnunk ezt a gondolkodást: az emberi alázatot, az értékek tiszteletét, az Istennel, emberrel, állattal, természettel való békességre és együttműködésre törekvést. És meg kell védenünk mindazt, amit ez a kút jelképez: a tiszta vizet, az életet, közös múltunk emlékeit és értékeit. S ha mindezt megtesszük, akkor talán eljöhet újra az az idő, amikor ez a kút nem emlékműként, hanem eredeti célja szerint szolgálhat majd minket. Adja Isten, hogy így legyen!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Pilisvörösvár, 2007. május 1.