Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc ünnepén (2017.10.23.)

2017-10-24

Kedves Ünneplő Közönség!

Október 23-a van, nemzeti ünnep, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja. Annak a néhány hétnek, hónapnak az emlékünnepe, amelynek napjaiban a magyar népnek elege lett a félelemből, a megalázottságból és az elnyomatásból, és amelynek napjaiban a magyar emberek százezrei egyik pillanatról a másikra elszántan és hősiesen követelni kezdték a törvényességet, a szellemi, ideológiai, világnézeti és politikai szabadságot, a demokráciát.

Amikor ez történt, akkor a teremben most itt ülők jelentős része még nem is élt, gyermekeink és unokáink pedig még messzebb vannak időben ezektől az eseményektől. Felmerülhet ezért a kérdés, hogy ennyi év után minek kell „erőltetni” az emlékezést? Minek kell évente ünnepséget tartani, és felemlegetni azt, ami több emberöltőnyivel ezelőtt történt? – A válaszom az, hogy azért, mert az akkori eseményeknek máig is, ránk is ható következményei vannak; továbbá tanulságai, amelyeknek az ismerete életmentő lehet a számunkra. Ha ismerjük és értjük azt, ami 1956-ban történt, akkor jobban megérthetjük a mi mai életünket, a körülöttünk zajló életet, a velünk történő eseményeket is.

Mert azok a folyamatok, amelyek az 1956. évi forradalmat és szabadságharcot megelőzték és előidézték, más-más formában ugyan, de minden időben, minden történelmi korban – így ma is – valamilyen módon jelen vannak a társadalomban. Olykor enyhébb, finomabb formában, máskor durvábban, brutálisabban. Mert a társadalmi-politikai mozgások, események mozgatórugói és gyökerei mindig az egyéni életek, és az egyéni életekben mindig jelen vannak az emberi gyarlóságok: a hatalom utáni vágy, a meggazdagodás utáni vágy, az élvezetek utáni vágy, és ezek a vágyak minden korban sokakat rávisznek arra az útra, ami embertársaik megrövidítéséhez, becsapásához, elnyomásához, kizsákmányolásához, rosszabb esetben szabadságának elvételéhez, megkínzásához, megöléséhez vezet.

Meggyőződésem szerint ezek az emberi gyarlóságok az okai annak a harcnak, küzdelemnek, ami az emberek között évezredek óta tart, amely harcnak, küzdelemnek – akarva vagy akaratlanul – mindnyájan részesei, résztvevői vagyunk, s amely harc, küzdelem során újra és újra tökéletlen vagy éppen bűnös társadalmi-politikai rendszerek jönnek létre, amely rendszereknek aztán – kisebb vagy nagyobb mértékben – vagy haszonélvezői vagy áldozatai vagyunk. Bonyolítja a dolgot, hogy egy adott kor hatalmi rendszerének haszonélvezőit és veszteseit, az elnyomókat és az elnyomottakat, az üldözőket és az üldözötteket, az árulókat és az elárultakat, a megtévesztőket és a megtévesztetteket egymással sokszor rokoni, munkahelyi, családi, lakóhelyi kapcsolatok kötik össze. Sőt: többségünk egyszemélyben bűnös is és áldozat is – persze, nem egyforma mértékben. És nagyon nem mindegy, hogy milyen mértékben!

Mai ünnepi beszédemben az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit, valamint a forradalmat megelőző és követő évek eseményeit ebből a személyes, emberi szemszögből és megközelítésből próbálom szemügyre venni és elemezni. – Kik és milyen emberek, milyen társadalmi csoportok, rétegek voltak haszonélvezői, nyílt vagy hallgatólagos támogatói az elnyomó, kizsákmányoló rákosista diktatúrának? És másfelől: kik és milyen emberek, milyen társadalmi csoportok volt az áldozatai ugyanennek a kommunista diktatúrának? Kit milyen szándékok, indítékok, célok és vágyak vezettek? Mitől lettek ezek az emberek olyanok, amilyenek?

Kik voltak, és milyen emberek voltak a „nagy vezér”, a „Generalisszimusz” magyarországi szálláscsinálói? Kik voltak azok, akik a második világháború után aktívan közreműködtek a demokratikus pártok szétverésében és felszámolásában, a bányák, gyárak, termelőüzemek államosításában? Kik voltak azok, és milyen emberek voltak, akik részt vettek a civil szervezetek és az egyházi szerzetesrendek feloszlatásában, a nemzetiségek kitelepítésében, az erőszakos téeszesítésben? Kik voltak, és milyen emberek voltak azok, akik tagjai lettek az embereket megfélemlítő, sokszor fizikailag megsemmisítő Államvédelmi Hatóságnak, az ÁVH-nak? Kik voltak azok, és milyen emberek voltak, akik végrehajtották a bebörtönzéseket, a munkatáborokba internálásokat, a kuláknak nyilvánított parasztok üldözését? Kik voltak azok, akik tagjai lettek a titkosügynökök és besúgók hálózatának? Kik voltak, és milyen emberek voltak azok, akik részt vettek az úgynevezett „másképp gondolkodók” és az „osztályidegenek” üldözésében?  Kik voltak és milyen emberek voltak a gépezet kisebb fogaskerekei: a párttitkárok, a pártapparátus tagjai, a 800.000 MSZMP-tag? Kik voltak, és hányan voltak azok a kisemberek, akik a különböző rendű és rangú hatalmasságokhoz hízelegve dörgölőztek, hogy közben a maguk pecsenyéjét sütögethessék?

Milyen ember volt Rákosi Mátyás, Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Marosán György? Milyen ember volt Biszku Béla, Fock Jenő, Nyers Rezső, Gáspár Sándor? Kik voltak és milyen emberek voltak az Andrássy út 60. kínzói, verőlegényei, hóhérai? Kik voltak és milyen emberek voltak azok, akik a forradalom és szabadágharc elbukása után a megtorlást levezényelték és végrehajtották? Kik voltak azok, akik a súlyos, sokszor halálos bírósági ítéleteket meghozták, kik voltak és milyen emberek voltak azok, akik ezeket az ítéleteket végrehajtották? Volt-e családjuk? Voltak-e gyermekeik? Milyen lelkiismerettel mentek haza naponta „munkájuk” végeztével? Hogyan érezték magukat? Hogyan néztek a tükörbe?

És másfelől: Kik voltak, és milyen emberek voltak valójában azok, akiket, osztályidegennek, a rendszer ellenségeinek, a dolgozó nép ellenségeinek tituláltak?  Kik voltak azok az emberek, akiket kuláknak minősítettek, s akiknek földjét elvették, akiket megaláztak, akiket megfosztottak a megélhetésüket biztosító földjüktől, termelési eszközeiktől? Kik voltak és milyen emberek voltak azok a szerzetesek, akiknek a rendjét feloszlatták, s akiket szétkergettek állás, munka, jövedelem, megélhetés nélkül? Kik voltak azok az emberek, akiket az Államvédelmi Hatóság alaptalan besúgások alapján üldözött, megkínzott, megölt? Ki volt és milyen volt az a 21 668 ember, akit a diktatúra idején bebörtönöztek? Ki volt és milyen ember volt az a 16-18 ezer ember, akit internáltak?

Kik voltak, milyenek voltak azok a fiatal egyetemisták, akik 1956-ban szervezkedni kezdtek? Kik voltak és milyen emberek voltak a hozzájuk csatlakozott munkások, pesti srácok, akik elsőként szálltak szembe nyíltan a diktatúrával? Kik voltak, és milyen emberek voltak azok, akik áldozatai lettek a sortüzeknek? Ki volt és milyen volt az a negyedmillió magyar ember, aki a forradalom alatt és után elhagyta az országot? Ki volt és milyen volt az mintegy 400 ember – köztük a fiatalkorú Mansfeld Péter –, akit a megtorlás éveiben kivégeztek?

… Hogy a feltett kérdésekre a konkrét válaszokat megadjuk, éveket kellene kutatni, és könyvek tucatjait kellene megírni. Általánosságban azonban tudjuk a választ. Tudjuk, hogy a haszonélvezők, a kollaboránsok, a bűnösök itt éltek köztünk, s látszólag átlagemberek voltak, ugyanolyanok, mint a többi ember, de közben így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben kiszolgálói lettek a rendszernek – ki érdekből, ki haszonlesésből, ki meggyőződésből, ki félelemből, ki gyávaságból, ki megalkuvásból. Tudjuk azt is, hogy sokan voltak, mert ahhoz, hogy a rendszer, a gépezet a fenti módon működni tudjon, sok emberre volt szükség.

És ugyanígy a másik oldal tagjai is. Ők is itt éltek közöttünk. Látszólag ők is átlagemberek voltak. Később kiderült, hogy mégsem, mert többen közülük jobbak voltak, mint az átlag. Bátrabbak, becsületesebbek, önfeláldozóbbak. Tudjuk, hogy ők is sokan voltak. Mert nemcsak azok tartoztak az áldozatok közé, akiket megöltek, börtönbe zártak, internáltak, hanem azok is, akiket élve hagytak ugyan, de állásuktól megfosztottak, akiket képzettségüknél jóval alantasabb munkákra kényszerítettek, akiket kirekesztettek a tanulásból, az érvényesülésből, akiket megfosztottak képességeik kibontakoztatásától, a munkájuk és teljesítményük alapján őket megillető pozícióktól, fizetéstől, elismeréstől, érvényesüléstől, akiket megfosztottak vallásuk gyakorlásától, hitüktől, szüleik szellemi és anyagi hagyatékától.

Kedves Ünneplők!

Milyen tanulságot lehet levonni mindebből? Véleményem szerint először is azt, hogy mindig tudatában kell lennünk annak, hogy mindaz, ami Magyarországon az 1950-es években, a forradalom előtt, alatt és után történt, az bármikor megismétlődhet, és sajnos gyakran ismétlődik a történelemben, a legkülönbözőbb helyeken, országokban és történelmi korokban. Mert, ahogy Bródy János az István a király c. rockoperában a szereplők szájába adva mondja: „Minden kornak rendszere van.” Hogy miért van ez így, Bródy János azt is tömören összefoglalja a főurak énekében: „Gyarló az ember – azt lesi, hogy hol tömheti jobban a hasát. Gyarló az ember – azt lesi, hogy hol adhatja jobban el magát. … Gyarló az ember – igazat mindig annak ad, ki többet ígér. Gyarló az ember – ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél. … Gyarló az ember – mindenre képes a kényelemért. Gyarló az ember – bűnben fogant és a bűnben él.” – Ha tudjuk, hogy a világ részben valóban ilyen, akkor sok csalódástól óvhatjuk meg magunkat.

A másik tanulság, amit levonhatunk az ötvenes évek eseményeiből, az az, hogy a történelmet mi, emberek – mint egy-egy ország, egy-egy nemzet tagjai – közösen csináljuk. Hogy a mai magyar történelmet is – függetlenül attól, hogy a társadalmi és politikai ranglétrán ki hol helyezkedik el – mi, mai magyarok közösen csináljuk: ha megalkuvók vagyunk, ha gyávák vagyunk, ha elmulasztjuk megtenni azt a jót, amit megtehetnénk, akkor hozzájárulunk az ország sorsának gazdasági és politikai rosszabbodásához; ha viszont önzetlenül cselekszünk, ha személyes áldozatokat hozunk embertársainkért, a közösségért, ha bátor, tisztességes és becsületes cselekedeteket viszünk véghez, akkor hozzájárulunk országunk gazdasági és politikai helyzetének javulásához.

Ma, amikor fejet hajtunk a sztálinista-rákosista kommunista diktatúra áldozatai előtt, valamint az 1956. évi forradalom és szabadságharc hősei és áldozatai előtt, gondoljunk erre! Erősítsük meg hitünket ebben, és éljünk, cselekedjünk eszerint, minden időben!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Pilisvörösvár, 2017. október 23.