Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Az 1956. évi forradalom s szabadságharc 60. évfordulóján (2016.10.23.)

2016-10-24

Kedves Ünneplők!

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc 60. évfordulóját ünnepeljük.

Annak az eseménynek az évfordulóját, amikor a magyar nép egy évtizednyi félelem, rettegés és hátrálás után „azt mondta: „Elég volt”. Annak az eseménynek az évfordulóját, amikora magyar nép úgy „áradt itt meg, mint a tenger”, fegyvertelenül szembe nézettaz ÁVH fegyvereseivel, és benzines palackokkal és kézipuskákkal küzdött az orosz tankok ellen. Annak az eseménynek az évfordulóját, amikor a magyar nép „karácsonyfája / A Csendes Éjben égni kezdett”, azaz a szocialista tábor népeinek általános szomorúsága és félelme közepette a magyarok élete egyszer csak a szabadság euforikus ünneplésébe fordult.

Annak az eseménynek az évfordulóját, amely egy hétre a magyar emberek millióinak hozott kimondhatatlan örömet és boldogságot; s amely az utána következő hetekben, hónapokban 190.000 magyar ember külföldre menekülését, 22.000 ember börtönbe zárását, 13.000 ember internáló táborba hurcolását és közel 500 ember kivégzését vonta maga után. Annak az eseménynek az évfordulóját, amely örökre kitörölhetetlen a magyar nép emlékezetéből, s amely történelmi távlatban is meghatározta a magyar nép sorsát, benne a mi sorsunkat is.                                                                                                                                    *
Hatvan év nagy idő… A hatvan kerek szám – a hatvanadik évforduló ezért különleges ünnep. A kormány a 2016. évet az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékévévé nyilvánította. Az emlékév keretében megemlékezéseket, rendezvényeket, ismeretterjesztő programokat szerveznek, emléktáblákat és emlékhelyeket hoznak létre, emlékműveket állítanak, dokumentum-, ismeretterjesztő és játékfilmek készülnek, könyveket és oktatási anyagokat adnak ki, tudományos kutatásokat folytatnak.

Az állami médiumok, a tévé- és rádiócsatornák, a nyomtatott és az elektronikus lapok hetek óta igyekeznek ráhangolni a hallgatókat, nézőket, olvasókat az ünnepre. Politikusok ünnepi beszédekben méltatják az 1956-os események jelentőségét. Az oktatási intézményekben az óvodától az egyetemekig mindenhol megemlékeznek október 23-áról, hogy a fiatal nemzedéknek is átadják a történelmi tudást. Úgy tűnik tehát, hogy e téren minden rendben van.

A sok-sok ünneplés közepette azonban nekem mégis valahogy hiányérzetem van. Úgy érzem, hogy a fényes zászlók, a szenvedélyes szavalatok, a gyönyörű táncok, a színvonalas hangversenyek és a szívhez szóló beszédek ellenére az ünnep mégsem hatja át az országot. Olyasféle hiányt érzek, mint amikor (az) A Dalt, az X-Faktort vagy valamelyik más nagyszabású dalversenyt nézem a tévében, amikor tehetséges énekesek énekelnek, fantasztikus látványelemekkel, drága technikai apparátussal és a legfejletteb elektronikával megsokszorozva a hatást – s az előadásból az  igazi lelki élmény, a katarzis mégis hiányzik.

Ugyanezt éreztem, amikor meghallgattam az 1956-os emlékév hivatalosnak szánt dalát, a „Magyarország, halld szavunk!” c. dalt, melynek zenéjét a világhírű producer, Desmond Child írta, s amelynek előadói olyan valóban kiváló énekesek, mint például Wolf Kati, Péter Szabó Szilvia, Radics Gigi, Nagy Feró vagy Sasvári Sándor. Hiába azonban a tucatnyi szólista, a nagy létszámú, csupa szép és mosolygós fiatalból álló kórus, a nagy hangerő, a szupermagas hangok – a dal mégsem tudott megérinteni. Nemcsak azért, mert a szövege utánérzésektől hemzseg, és irodalmilag gyenge; nemcsak azért, mert a dallama egy langyos slágerdallam. Hanem alapvetően azért, mert a szerzők, a rendezők, a karmester és az előadók láthatóan, hallhatóan és érezhetően nem tudták átélni, magukévá tenni a témát. Valószínűleg azért, mert születésük óta jólétben és szabadságban élnek, szépek, fiatalok és egészségesek, s bár tudják, hogy „Ősök harcától, vérétől / Ázott itt föld és az ég”, de hogy mit jelent ez a valóságban, arról nincsen tapasztalatuk.

De nemcsak ezek a fiatal zenészek, énekes sztárok vannak így, hanem mi, idősebbek is. –  Hatvan év telt el 1956 óta, egyre kevesebb a személyes emlék a társadalmunkban az azt megelőző kemény diktatúráról, a forradalomról és a megtorlásról. S mivel kevés a személyes emlék, és mi, idősebbek is évtizedek óta jólétben, szabadságban és békében élünk, mindannyiunk ünnepléséből hiányzik valami.  

Az idő múlása és a viszonylagos jólét azonban nem magyaráz meg mindent. Másról is szó van itt. Hogy mire gondolok, azt először egy irodalomtörténeti példán keresztül szeretném érzékeltetni. Nagy költőnk, Babits Mihály 1923-ban, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 75. évfordulójának ünneplésekor hasonló hiányérzettől szenvedett. Ekkor írta a Petőfi koszorúi c. versében – Petőfinek a Magyar ifjakhoz c. versére utalva – a következőket:

„Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje,
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán,
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond,

avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?”

Babits tehát úgy látta, hogy két oka van annak, hogy a magyar nép nem tudja méltón megünnepelni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját. Az egyik az, hogy „a vágy, a gond messze” azokétól, akik a XIX. században akartak, mertek és tudtak a hazáért küzdeni, áldozatot hozni, sőt életet áldozni; kortársai nem a hazával, a haza dolgaival vannak elfoglalva, hanem kizárólag saját magukkal. A másik ok Babits szerint a gyávaság: kortársai meghúzzák magukat, nem mondják ki bátran amit gondolnak, hanem azt mondják, ami illik, amit a hivatalos vonal elvár tőlük.  

Így érezte Babits Mihály 1923-ban – 93 évvel ezelőtt… De lehet, hogy így van ma is…

Ezt a feltételezést erősíti meg Vikidál Gyula, Liszt Ferenc-díjas magyar rockénekes is – az István, a király című rockopera legendás Koppánya –, aki az interneten közzé tett egy nyílt levelet „A Csendes Tömeghez” címmel. Csak óvatosan merek idézni ebből a levélből, mert a stílusa eléggé közönséges, de mégis szóba hozom, mert úgy érzem, hogy a benne foglalt gondolatok megfontolásra érdemesek.

Vikidál Gyula a nem rég lezajlott betelepítési népszavazás eredményét elemezve írásában azon kesereg, hogy „az ország, a nemzet sorsának jövőjét alapvetően befolyásoló sorskérdés esetén a magyar társadalom nem képes mozgósítani szavazóképes polgárainak felét.”  Úgy gondolja, hogy ennek oka az, hogy a Csendes Többség elkényelmesedett, lusta, szellemileg igénytelen; megelégszik azzal, hogy „vasárnap tévét néz, hajrá Fradi vagy akármi, megiszik két-három olcsó sört, és nézi a tévéjét”, alapvetően alkalmatlan távlatokban gondolkodni, vészesen alul informált, agymosott, kisszerű és frusztrált, s ez egy sajátos bénulást okoz nála.

Vikidál szerint „A Csendes Többségnek nem kell sok ahhoz, hogy meg lehessen bénítani. Elég hozzávágni némi rabszolgamunkát az Uniós fizetések harmadáért-negyedéért, biztosítani neki a vásárlást, ami által megveheti az élelmiszereknek nevezett gyomortöltő anyagokat Uniós árszinten, adj neki 100+1 tévécsatornát, vetess fel vele hitelt olyan fontos dolgokra, mint egy hűtőszekrény, és máris megvetted kilóra ezt a Csendes Többséget. Ez után (közben) már csak az agyát kell a lehető legsimábbra vasalnod brazil sorozatokkal, szappanoperákkal, bulvárműsorokkal, híradónak álcázott állatkerti beszámolókkal, amerikai filmekkel, és azok globálisan elterjesztett utánzataival, ingyen osztogatott, 16 oldalas újságokkal, Facebook-kal, és hamarosan beérik a rohadt gyümölcs, a Csendes Többség tökéletesen agyhalott üzemmódban közlekedik az utcán, fejét a telefon kijelzőjébe temetve.”

Kemény beszéd. Talán túloz, talán igazságtalanul általánosít, talán egy kicsit rosszindulatú. Mégis úgy gondolom, hogy érdemes elgondolkodni rajta, mert fontos problémákra világít rá, s a lényege, a mondanivalója fontos.

Vikidál lényegében ugyanazt állatja a maga módján, mint amit korábban Babits vagy Petőfi állított: azt, hogy a magyar emberek többsége nem elég áldozatkész, nem elég önfeláldozó. Ha ez igaz, akkor megvan a válasz arra a kérdésre, hogy az 56-os ünneplésünk miért nem hozza meg számunkra a közös nemzeti katarzist. Hiszen a hazáért cselekedni csak áldozatkész és bátor szívvel lehet, és a nemzeti ünnepeinket méltó módon megünnepelni is csak az ünnepelt hősökével megegyező lelkület birtokában lehet. – Hogyan érezhetné át a korábbi hősök áldozatát az, aki a legkisebb kényelmetlenséget sem vállalja másokért; aki nem hajandó a szabadidejének, pénzének legalább egy részét másokra pazarolni, aki nem hajlandó másokért, a közösségét, a hazáért kockázatokat, áldozatokat vállalni?

Érdemes elgondolkodni ezen, s megvizsgálni magunkat, hogy mi magunk mennyire vagyunk hajlandók áldozatokat hozni a haza, a közösség szolgálatában. Minden tévéműsor, minden ünnepség, minden kiállítás, minden előadás, ami az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján elhangzik, akkor nyeri el értelmét, ha megerősíti bennünk a másokért, a közösségért, a hazáért való áldozatkész munkálkodás készségét és képességét.

A mai napon, amikor az ünnepség második felében önkormányzati kitüntetéseket adunk majd át, jó példákat láthatunk arra, hogy a hazaszeretet hogyan nyilvánul meg a hétköznapok lemondásában, küzdelmeiben, áldozatában. Ha többen, még többen lesznek olyanok, akik vállalják ezt a fajta életet, akkor az ünnepeink is szebbek, mélyebbek, őszintébbek és katartikusabbak lesznek, és a hétköznapjaink is gyakrabban válhatnak ünneppé. Kívánom, hogy így legyen.

Köszönöm, hogy meghallgattak.