Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Búcsú Kókai Mártonnétól

2015-09-26

Hosszan tartó súlyos betegség után, életének 53. évében, 2015. augusztus 31-én elhunyt Kókai Mártonné sz. Kimmel Katalin, a Pilisvörösvári Polgármesteri Hivatal korábbi gazdálkodási osztályvezetője. Temetése 2015. szeptember 7-én (hétfőn) 15 órakor volt a pilisvörösvári városi köztemetőben. Kollégái nevében Gromon István polgármester búcsúzott tőle.

*

Kedves Kati!

Egész életedben kerülted a feltűnést, nem szerettél a középpontban lenni. Most mégis, akik itt vagyunk, mind csak miattad vagyunk itt. Nem így képzeltük mi sem… Szívesebben jöttünk volna valami más alkalomból. Például gratulálni nagyfiad esküvőjén. Te is ilyesmiről álmodoztál. Mégis minden másképp történt. Nem tudjuk miért.

Szerénységednek sok külső megnyilvánulása volt. Halkan beszéltél, lehetőleg egyszerre mindig csak egyvalakihez. Társaságban is inkább párbeszédet folytattál. Aki kíváncsi volt arra, amit mondasz, annak figyelnie kellett rád, időt kellett szentelnie számodra. A templomban hátul szerettél állni, amilyen hátul csak lehetett. Mint a vámos a bibliai példabeszédben, aki „megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Pedig Te emelt fővel mehettél volna előre, mert mindig is becsületes, szorgalmas, családjának élő ember voltál, támasza férjednek, fiaidnak, édesanyádnak.

A munkahelyeden is szerény voltál. Negyedszázadon át dolgoztál beosztottként, szürke eminenciásként, pedig a képességeid és végzettséged alapján már régen feljebb léphettél volna a ranglétrán. Amikor négy évvel ezelőtt vezetőid kérésére mégis osztályvezető lettél, akkor sem szállt fejedbe a dicsőség, nem kezdtél parancsokat osztogatni, hanem mindenkinek segítettél, amiben csak tudtál. Viselted a vezetői felelősség terhét, talán még többet dolgoztál, mint addig, s ha kevés volt a munkaidő, hazavitted a munkát, és otthon folytattad.

Talán túl sok is volt a teher… De Te ezt sohasem mutattad, sohasem panaszkodtál. Csak a veled legbizalmasabb viszonyban lévő kollégák tudták, hogy mikor milyen gondok foglalkoztatnak, milyen nehézségekkel küzdesz, mi hiányzik a boldogságodból. A rosszulléted, a fejfájásod miatt sem panaszkodtál soha, nem kértél külön elbánást, segítséget, főleg sajnálatot nem. Nem akartál másokat terhelni a saját gondjaiddal, magad akartál megküzdeni a problémáiddal.

A nagy betegséggel is így voltál. Hősiesen küzdöttél, és sokáig sikeresen is. Pedig az orvosok az első perctől kezdve tudták, hogy betegséged gyógyíthatatlan és gyors lefolyású. Te mégis bíztál a gyógyulásban, s mindent, ami rajtad múlt, meg is tettél érte. Közben továbbra is teljes munkaidőben dolgoztál, felelősségteljes, de ismét beosztotti munkakörben, panaszkodás nélkül, alázatosan. Példát adtál önfegyelemből, szerénységből, türelemből, akaraterőből, emberi méltóságból.

Most pedig csendben, szinte észrevétlenül távoztál. Rád is igazak már Babits Mihálynak Szent Balázshoz intézett szavai:

„Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

        okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

        még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

        olyan nagy dolog a halál.”

Mi pedig tisztelettel fejet hajtunk hősiességed előtt, és kérjük Istent, hogy kárpótoljon minden szenvedésért, minden fájdalomért és veszteségért, amit ezen a Földön el kellett viselned. Abban a reményben, hogy igaz az írás szava: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

Nyugodj békében!

 

 

Búcsú Kókai Mártonnétól

 

Hosszan tartó súlyos betegség után, életének 53. évében, 2015. augusztus 31-én elhunyt Kókai Mártonné sz. Kimmel Katalin, a Pilisvörösvári Polgármesteri Hivatal korábbi gazdálkodási osztályvezetője. Temetése 2015. szeptember 7-én (hétfőn) 15 órakor volt a pilisvörösvári városi köztemetőben. Kollégái nevében Gromon István polgármester búcsúzott tőle.

*

Kedves Kati!


Egész életedben kerülted a feltűnést, nem szerettél a középpontban lenni. Most mégis, akik itt vagyunk, mind csak miattad vagyunk itt. Nem így képzeltük mi sem… Szívesebben jöttünk volna valami más alkalomból. Például gratulálni nagyfiad esküvőjén. Te is ilyesmiről álmodoztál. Mégis minden másképp történt. Nem tudjuk miért.


Szerénységednek sok külső megnyilvánulása volt. Halkan beszéltél, lehetőleg egyszerre mindig csak egyvalakihez. Társaságban is inkább párbeszédet folytattál. Aki kíváncsi volt arra, amit mondasz, annak figyelnie kellett rád, időt kellett szentelnie számodra. A templomban hátul szerettél állni, amilyen hátul csak lehetett. Mint a vámos a bibliai példabeszédben, aki „megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Pedig Te emelt fővel mehettél volna előre, mert mindig is becsületes, szorgalmas, családjának élő ember voltál, támasza férjednek, fiaidnak, édesanyádnak.


A munkahelyeden is szerény voltál. Negyedszázadon át dolgoztál beosztottként, szürke eminenciásként, pedig a képességeid és végzettséged alapján már régen feljebb léphettél volna a ranglétrán. Amikor négy évvel ezelőtt vezetőid kérésére mégis osztályvezető lettél, akkor sem szállt fejedbe a dicsőség, nem kezdtél parancsokat osztogatni, hanem mindenkinek segítettél, amiben csak tudtál. Viselted a vezetői felelősség terhét, talán még többet dolgoztál, mint addig, s ha kevés volt a munkaidő, hazavitted a munkát, és otthon folytattad.


Talán túl sok is volt a teher… De Te ezt sohasem mutattad, sohasem panaszkodtál. Csak a veled legbizalmasabb viszonyban lévő kollégák tudták, hogy mikor milyen gondok foglalkoztatnak, milyen nehézségekkel küzdesz, mi hiányzik a boldogságodból. A rosszulléted, a fejfájásod miatt sem panaszkodtál soha, nem kértél külön elbánást, segítséget, főleg sajnálatot nem. Nem akartál másokat terhelni a saját gondjaiddal, magad akartál megküzdeni a problémáiddal.


A nagy betegséggel is így voltál. Hősiesen küzdöttél, és sokáig sikeresen is. Pedig az orvosok az első perctől kezdve tudták, hogy betegséged gyógyíthatatlan és gyors lefolyású. Te mégis bíztál a gyógyulásban, s mindent, ami rajtad múlt, meg is tettél érte. Közben továbbra is teljes munkaidőben dolgoztál, felelősségteljes, de ismét beosztotti munkakörben, panaszkodás nélkül, alázatosan. Példát adtál önfegyelemből, szerénységből, türelemből, akaraterőből, emberi méltóságból.


Most pedig csendben, szinte észrevétlenül távoztál. Rád is igazak már Babits Mihálynak Szent Balázshoz intézett szavai:

„Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

        okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

        még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

        olyan nagy dolog a halál.”


Mi pedig tisztelettel fejet hajtunk hősiességed előtt, és kérjük Istent, hogy kárpótoljon minden szenvedésért, minden fájdalomért és veszteségért, amit ezen a Földön el kellett viselned. Abban a reményben, hogy igaz az írás szava: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

 

Nyugodj békében!

 

Búcsú Kókai Mártonnétól

 

Hosszan tartó súlyos betegség után, életének 53. évében, 2015. augusztus 31-én elhunyt Kókai Mártonné sz. Kimmel Katalin, a Pilisvörösvári Polgármesteri Hivatal korábbi gazdálkodási osztályvezetője. Temetése 2015. szeptember 7-én (hétfőn) 15 órakor volt a pilisvörösvári városi köztemetőben. Kollégái nevében Gromon István polgármester búcsúzott tőle.

*

Kedves Kati!


Egész életedben kerülted a feltűnést, nem szerettél a középpontban lenni. Most mégis, akik itt vagyunk, mind csak miattad vagyunk itt. Nem így képzeltük mi sem… Szívesebben jöttünk volna valami más alkalomból. Például gratulálni nagyfiad esküvőjén. Te is ilyesmiről álmodoztál. Mégis minden másképp történt. Nem tudjuk miért.


Szerénységednek sok külső megnyilvánulása volt. Halkan beszéltél, lehetőleg egyszerre mindig csak egyvalakihez. Társaságban is inkább párbeszédet folytattál. Aki kíváncsi volt arra, amit mondasz, annak figyelnie kellett rád, időt kellett szentelnie számodra. A templomban hátul szerettél állni, amilyen hátul csak lehetett. Mint a vámos a bibliai példabeszédben, aki „megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Pedig Te emelt fővel mehettél volna előre, mert mindig is becsületes, szorgalmas, családjának élő ember voltál, támasza férjednek, fiaidnak, édesanyádnak.


A munkahelyeden is szerény voltál. Negyedszázadon át dolgoztál beosztottként, szürke eminenciásként, pedig a képességeid és végzettséged alapján már régen feljebb léphettél volna a ranglétrán. Amikor négy évvel ezelőtt vezetőid kérésére mégis osztályvezető lettél, akkor sem szállt fejedbe a dicsőség, nem kezdtél parancsokat osztogatni, hanem mindenkinek segítettél, amiben csak tudtál. Viselted a vezetői felelősség terhét, talán még többet dolgoztál, mint addig, s ha kevés volt a munkaidő, hazavitted a munkát, és otthon folytattad.


Talán túl sok is volt a teher… De Te ezt sohasem mutattad, sohasem panaszkodtál. Csak a veled legbizalmasabb viszonyban lévő kollégák tudták, hogy mikor milyen gondok foglalkoztatnak, milyen nehézségekkel küzdesz, mi hiányzik a boldogságodból. A rosszulléted, a fejfájásod miatt sem panaszkodtál soha, nem kértél külön elbánást, segítséget, főleg sajnálatot nem. Nem akartál másokat terhelni a saját gondjaiddal, magad akartál megküzdeni a problémáiddal.


A nagy betegséggel is így voltál. Hősiesen küzdöttél, és sokáig sikeresen is. Pedig az orvosok az első perctől kezdve tudták, hogy betegséged gyógyíthatatlan és gyors lefolyású. Te mégis bíztál a gyógyulásban, s mindent, ami rajtad múlt, meg is tettél érte. Közben továbbra is teljes munkaidőben dolgoztál, felelősségteljes, de ismét beosztotti munkakörben, panaszkodás nélkül, alázatosan. Példát adtál önfegyelemből, szerénységből, türelemből, akaraterőből, emberi méltóságból.


Most pedig csendben, szinte észrevétlenül távoztál. Rád is igazak már Babits Mihálynak Szent Balázshoz intézett szavai:

„Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

        okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

        még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

        olyan nagy dolog a halál.”


Mi pedig tisztelettel fejet hajtunk hősiességed előtt, és kérjük Istent, hogy kárpótoljon minden szenvedésért, minden fájdalomért és veszteségért, amit ezen a Földön el kellett viselned. Abban a reményben, hogy igaz az írás szava: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”

 

Nyugodj békében!