Pilisvörösvár Város Hivatalos Honlapja »

 

Vörösvárért Közéleti Egyesület a Facebookon »


Vörösvári Újság »


Művészetek Háza »


Pilis TV »

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc ünnepén (2015.10.23.)

2015-10-24

Kedves Ünneplő Közönség!

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc története – a forradalom előzményei, lefolyása és következményei – a gondolkodó ember számára a történelmi példák olyan kimeríthetetlen kincsestárát alkotják, amely minden korosztály, minden generáció számára újból és újból tanulmányozásra érdemes, s amelynek egy-egy darabját a tanulságok levonása céljából érdemes külön is nagyító aláhelyezni és alaposabban is megvizsgálni.

A mai beszédemben a forradalom előzményeit szeretném ilyen nagyító alá helyezni, a II. világháború végétől a forradalom kirobbanásának napjáig. Arra a kérdésre szeretnék választ keresni, hogy milyen alapvető emberi okok vezettek az 1956. évi forradalom kirobbanásához. Márai Sándor szavaival élve: „Miért, hogy meghasadt az égbolt... Miért remegtek világrendek?" Miért történt az, hogy a korábban megfélemlített emberek tíz- és százezrei 1956. október 23-án tüntetni mentek, és életüket kockáztatva szembe szálltak a kommunista rendszerrel s elnyomó szervezetével, a retteget ÁVH-val. Miért volt az, hogy néhány nappal később 14-16-18 éves fiúk, huszonéves fiatalemberek, felnőtt férfiak és nők puszta kézzel, benzines palackkal, ócska puskákkal szembe mentek a világ legerősebb hadseregével, az orosz tankokkal, életüket kockáztatva és gyakran fel is áldozva.

Azért választottam ma ezt a témát, mert hónapok óta próbálom magamban összerakni az információkat arról, hogy a Szíriából, Irakból, Afganisztánból, Pakisztánból, Fekete-Afrikából Európába érkező migránsok százezreit milyen okok késztetik arra, hogy elinduljanak hazájukból, tengeren, hegyeken, völgyeken, folyókon, autópályákon át egy ismeretlen világba, nem tudván, hogy ott hol fognak lakni és miből fognak megélni.

Ez utóbbi kérdésekben még nagyon homályosan látunk, így a XXI. századi népvándorlás okairól nem mernék értékelést készíteni. De az 1956-os szabadságharc és forradalom óta már 59 év telt, a témának gazdag irodalma van, s a már adott történelmi távlatból, úgy érzem, megkockáztatható az értékelés. Beszédemben sokat fogok idézni a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének, M. Kiss Sándor történész professzornak A magyar társadalom útja az 1956-os forradalomhoz-szabadságharchoz című, 2003-ban megjelent tanulmányából.

*

Előtte azonban szögezzük le, hogy Magyarországnak a II. világháborút követő útja nem egy független út volt. A magyarság útját – ugyanúgy, mint sok más nemzetét – alapvetően meghatározták a világpolitikai keretek, egyszerűbben fogalmazva a nagyhatalmak. Az 1944. október 9-én ugyanis Winston Churchill angol miniszterelnök és Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió diktátora a Moszkvában megtartott ún. „Tolsztoj-konferencia" keretében befolyási övezetekre osztotta Délkelet-Európát, s ezen osztozkodás során Magyarország a szovjet befolyási övezetbe került.

Magyarországon akkor már hónapok óta folytak a harci cselekmények. A II. világháború befejező szakaszában ugyanis a Vörös Hadsereg fokozatosan szorította vissza a német és a velük szövetséges csapatokat, s az út Magyarországon keresztül vezetett. 1944 őszén a cél már Budapest elfoglalása volt. Az első támadás 1944. október 29-én indult, de az még nem járt eredménnyel. December 9-én azonban az oroszok Vácnál kijutottak a Dunához, 20-án megkezdték Budapest körbekerítését, s 24-én az első szovjet élek behatoltak Budára. December 26-én bezárult a főváros körüli ostromgyűrű, és megindult Budapest ostroma, mely aztán 52 napon át tartott. A több mint 50 napos, utcáról utcára folyó hadművelet során közel 25 ezer civil állampolgár halt meg, a főváros épületeinek körülbelül 75 százaléka sérült meg, s több mint 30 ezer lakás vált romhalmazzá. A Tolbuhin és Malinovszkij marsallok vezette szovjet csapatok véget vetettek Magyarországon a nyilas diktatúrának és a német megszállásnak, de győzelmük egyben egy újabb megszállás, egy újabb zsarnoki rendszer, a kommunista diktatúra kezdetét is jelentette.

Maga a Vörös Hadsereg ugyanis az első pillanattól kezdve nyílt támadást intézett a civil társadalom, az alapvető polgári jogok ellen. Több százezer magyar nőt erőszakoltak meg, s a felnőtt férfi civil lakosság mellett védtelen asszonyok és fiatalok tíz- és tízezreit, összesen mintegy 200.000 magyar embert hurcoltak évekre, sőt évtizedekre a szovjet „Gulág"-ra a „málenkij robot" („egy kis munka") jelszavával.

A Sztálin által Moszkvából irányított Magyar Kommunista Párt pedig a következő hónapokban és években az idegen katonai erő védőszárnyai alatt módszeresen számolta fel a demokratikus közéletet. Először megszerezte a felügyeletet a belügyminisztérium felett, majd saját megtorló hadseregévé alakította a karhatalmat, kommunista irányítást hozott létre a jogásztársadalom felett, végül létrehozott egy olyan nyomozó-kihallgató apparátust, amely feltétel nélkül végrehajtotta a felülről kapott direktívákat.

Ezen apparátus birtokában 1946 és 1949 között a legkegyetlenebb eszközökkel számolt le a Kommunista Párt nemcsak ellenségeivel, hanem ellenfeleivel is. A Köztársaság védelméről szóló 1946. VII. törvénycikk alapján, amit a népnyelv csak „hóhértörvénynek" nevezett, 1946 és 1956 között a magyar állampolgárok százait végezték ki, illetve magyar állampolgárok tízezreit börtönözték be vagy internálták kényszermunkatáborokba azon elv alapján, hogy aki nem kommunista, az veszélyezteti a demokráciát.

A politikai ellenzék felszámolásával párhuzamosan a kommunisták totális támadást indítottak a teljes polgári társadalom ellen. Az első célpont az egyház volt. Rajk László belügyminiszter 1946. július 4-én és az azt követő két hét alatt mintegy 1500 társadalmi és egyházi egyesület felszámolását rendelte el.

Ezután következett a munkásréteg és a parasztság. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, a parasztságot pedig termelőszövetkezetekbe kényszerítették, s könyörtelen beszolgáltatásokkal mindenéből kifosztottak. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, az ifjúságot pedig a szovjet érdekeknek megfelelően internacionalista és ateista szellemben nevelték.

Ezen intézkedések miatt 1952-53-ra a kifosztott parasztok, az agyonsanyargatott egyéb kistulajdonosok, sőt már az egyszerű munkások körében is nagyra nőtt az elkeseredés és az elégedetlenség, de a diktatúra fojtogatásában ennek nagyon kevesen mertek hangot adni.

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után az egész keleti blokkban, így Magyarországon is valamelyes enyhülés következett be. Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki kísérletet tett a szocializmus megreformálására, az ország gazdasági megújítására, s emellett kinyittatta az internálótáborok és börtönök kapuit. Ezen intézkedések hatására jelentősen javult az ország hangulata. Nem álltak ugyan helyre a polgári jogállami keretek, de lazult a bolsevik béklyó.

1955 tavaszán azonban a szovjet politika újabb fordulata következtében Magyarországon is visszalépés történt. Az országszerte gyűlölt Rákosi Mátyásnak sikerült megbuktatnia Nagy Imrét, s visszatérnie a hatalomba. A hírhedt ötösfogat – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Hegedűs András, Farkas Mihály és Révai József – ismét a teljhatalmú úr lett.

Ez a visszarendeződés azonban már nemcsak a társadalom többségének érdekeit sértette, hanem a revizionistának nevezett kommunisták érdekeit is. Ezzel is magyarázható, hogy 1955 nyarától közeledni kezdett egymáshoz a tízéves terror következtében apatikussá vált nemzeti többség és a kommunisták azon része, akik Nagy Imre hívei voltak, és okkal tartottak Rákosi bosszújától. A közös cél Rákosinak a hatalomból való eltávolítása, a rendszer emberibbé tétele volt.

A közös cél megvalósítása érdekében 1956 őszén már szervezetek is alakultak. Az egyik ilyen szervezet volt az ellenzéki kommunistákból álló Petőfi Kör volt, a másik a szegedi indíttatású, de rövid idő alatt az egész ország egyetemista mozgalmait összefogó Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ, amely szervezet 1956-ban – megtörve a kommunista ifjúsági szövetség egyeduralmát – kulcsszerepet töltött be a forradalom követeléseinek kidolgozásában, a forradalom és szabadságharc hangulati előkészítésében és elindulásában. 1956. október 23-án a budapesti tömegek a MEFESZ szervezésében özönlöttek az utcára. Az október 23-i tüntetés fő követeléseit, s az ún. 16 pontot is a MEFESZ fogalmazta meg.

A 16 pont legfontosabb követelései a következők voltak: Vonják ki Magyarországról a szovjet csapatokat! – A sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le és vonják felelősségre! – Tartsanak általános, egyenlő, titkos választásokat. – Engedélyezzék a több pártot és a sztrájkjogot! – Szervezzék át a gazdasági életet a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján! – Bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! – Biztosítsák a teljes vélemény- és szólásszabadságot és a nemzeti függetlenséget.

A 16 pont követelésekeit tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy a magyar emberek 1956-ban nem akartak mást, mint azokat a nagyon egyszerű és nagyon alapvető dolgokat, amit minden normális ember minden korban, minden történelmi helyzetben akar: igazságosságot, törvényességet, szabadságot, békés emberi életet.

Kedves Hallgatóm!

Az 1956-os hősök a maguk idejében, a maguk lehetőségei szerint mindent megtettek azért, hogy ezek az álmok megvalósuljanak. Tegyünk meg mi is – a mi időnkben, a mi lehetőségeink szerint – mindent annak érdekében, hogy a nemzeti függetlenség, a polgári demokrácia, a törvényesség, a szabadság és békés emberi élet álma minél inkább valósággá váljon úgy a magunk, mint a világ minden népe számára!

Köszönöm, hogy meghallgattak!